Milyen cignál fec be?

Bánkra költözésünk első éjszakáján történt velem egy apró, de annál elgondolkodtatóbb baleset. Éjjel, félálomban, megtaláltam a vécét, a sötétben botorkálva. Próbáltam visszajutni a földre ágyazott matrachoz és, ahogy feküdtem volna le, belehajoltam egy kb. 1 méter magas szekrény sarkába. 2 cm-en múlott a jobb szemem épsége. Akár ki is loccsanhatott volna. Felordítottam, hogy atyaég, mi történik velem???
A nejem felugrott, felkapcsolta a villanyt és mondta, hogy egy nagy vágás van a jobb szemem alatt, megrepedt a bőr, mint a rózsa kifordult és folyt a vér az arcomon.
Próbáltam viszonyítani, uralkodni a fájdalmon, sokáig nem tudtam elaludni, de végül álomba szenderültem. Reggel hatalmas sebbel, bevérzett szemmel ébredtem, látok, nem homályos, csak csúnya. Megúsztam.

Én és a nejem egy hiten vagyunk, hiszünk Istenben, tudjuk, hogy ok nélkül semmi.
Előfordul, hogy nem kapunk azonnali választ, hisz Isten az Isten, szuverén joga, lehet, hogy évekkel később értem meg. Erre is volt példa, de ez az apró baleset…

Van az, hogy:

Fil 4,4
Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!
1Thess 5,16
Mindenkor örüljetek.

Ezen már sokat gondolkodtam, az ember jó és rossz tudása alapján osztályoz. Valaki, aki azt gondolja magáról, hogy tanult, bölcs ember vagyok, előttetek járok. Ezt is csak a Sátántól örökölt jó és rossz tudás alapján teszi. Isten mértékrendje, nem az alapján különbözteti meg az embert, hogy mi jó, mi rossz, mi okos és bölcs, mi buta.
Egyszerű. Van, ami Istentől származik, az igaz, van ami a Sátántól, az a bűn.
Hogyan örülhetnék, mikor majdnem kiloccsant a szemem?

Lelkészünk felesége (nem cigány, koreai) biztos mondaná az erős akcentusával, hogy Iszten bisztosz tánítání ákárt válámít…
Egy év elteltével hálás vagyok Istennek a történtekért. Egyrészt a szemem nem veszett oda, másrészt:

2Kor 4,11
Mert mi, a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben.
2Kor 4,18
Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.
Zsid 11,3
Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő.

Ígérem, mindjárt leakadok a bibliai vonalról és jó kis gugás, részeges, falig elhányós sztori jön, de a lényeg, akkor is ez lesz. Jézusnak volt egy tanítványa, megkérte a tanítványt, hogy kövesse Őt. A tanítványnak pont akkor halt meg az Apja, és kérte Jézustól, hogy:

Lk 9,60
Monda pedig néki Jézus: Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat: te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát.

Hogy kezdődik? „Mert mi, a kik élünk”…

1Kor 15,45
Így is van megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé.
1Móz 2,17
De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.

Nem a testük halt meg, nem almafáról ettek. A jó és rossz tudásának fájáról ettek, a lelkük halt meg Isten előtt, testben tovább éltek.

1Móz 3,4
És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;

Nahhh, ennyi, mára befejezem a bibliai idézeteket. Akinek van kedve kapcsolja össze őket, gondolkodjon rajta, kérdezzen, vagy írjon mailt. Manapság úgy kell írnom, ahogy a Petőfi csarnokban a koncerteket szervezik. Kim Novak és Tankcsapda. Szegény Novák Péter magyarázkodott az utolsó szám előtt a sok szögecses dzsekisnek, hogy erről Ő sem tehet, de azért nem akkora paraszt, hogy ne tudná mi kell a népnek és rázendített a God save the Queen-re. Jut is, marad is. Pont bejött annyi nép a két zenekarra, hogy nyereséges volt a koncert. Ha csak Tankcsapda, akkor bukó, ha csak Kim Novak, akkor bukó.
Persze Isten előtt ezzel nem mentegetőzhetek, hogy csak az Ő érdekében írtam bunkóságokat, hogy az embereket megnyerjem neki.
Eleve bunkó vagyok, ezen nincs mit szépíteni.

Mondom tovább. Pont annyi élményt köszönhetek az alvó, álombéli, képzeletbeli állapotomnak, mint a valósnak. Életünkben nagyon sok időt töltünk alvással, nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Fiatalabb koromban voltak elég durva élményeim egy-egy átitalozott éjszaka után. Albérletben laktam és álmomban átmentem a főbérlő néni szobájába, leültem a fotelba, majd felálltam, kimentem a konyhába és ott ébredtem föl.
A főbérlővel nagyon jóban voltam (Ria néni) anyám, helyett anyám volt, sokszor megdorgált és kritikával illette az aktuális barátnőimet, hogy ezt azért ne, legyen fiam tartásod.

Ahogy összeismerkedtem a nejemmel, azt hittem ember lesz belőlem. Már házasok voltunk, Szigetszentmártonban laktunk egy aranyos kis parasztházban, esténként lejártam a gödör kocsmába sörözni. Elég volt hozzá 3-4 sör és fától fáig. Összefüggéstelenül beszéltem, zavarosan, mint ha badar gombát nyeltem volna.
(Igen Palibá, ne is kezdjen gondolkodni, én voltam, rühellem a képmutató alakokat)

Szóval nem szeretnék tündökölni, fényleni, majd hulló csillag lenni és sajnáltatni magam, hogy elszaladt a világ mellettem és még a hattyúdalomat sem illetik. Egy utolsó ganaj alak vagyok, a mai napig. Ha kicsit vissza is fogtam magam, azért „punks not death”.

Legyűrtem a gödörben pár sört, a csikkektől kiégett linóleumon por, szocista kockás, falon üzletszabályzat, vendégkönyv, minden bűzlik a nikotintól és erős húgyszag árad a budi felől.
Minden este ugyanazok az alakok. Egy 3dcl fröccsel képes órákig ücsörögni, csak cigizik, ha meghívják egy felesre, vagy fröccsre, akkor gyorsan felhajtja, vállveregetés.
Aztán megint órákig mered a tévére, ritkán szólnak, akkor sem lehet érteni.
Nem is azért jártam le, a zsibbadás miatt. A komló nyugtató hatással bír, annyira, hogy ragad az ember nyelve tőle, nem is érteni.
Nehezeket lélegezve indultam meg, még mindig a jó ember tudatával, mert én nem voltam hiteles, mindig készpénzzel fizettem, engem ne irkáljanak füzetbe.
Betonkerítésnek támaszkodva, megbotolva, kavicsos úton csoszogva, a hold fényét követve, nyálamat csorgatva, alig találtam el a kapunkig. Éjfélt elütötte, kapaszkodok egyik fába, magas a fű, csillagok fénye, hűs éj, bogár a fehér pólómra azonnal. Másik fáig sima ügy, csak lihegek, nehezeket sóhajtok, felemelem a fejem, elfordult a horizont jobbra, visszabillentem, nyögök egyet és egy újabb fa, talán barack. Behunyom a szemem, kettő mélyet sóhajtok, jaj Istenem, részeg vagyok. Disznó, igazán disznó ember. Fogjunk meg egy másik fát, derékon kapjuk, felkér egy táncra ez a karcsú meggyfa, megtántorodom, már csak egy kevés van hátra, hunyorgok a teraszra. Körtefa, cseresznye, szilva és újra körte, majd ha szerencsés vagyok az eperfától pont a terszra belódulok. A zár marad hátra, a kulcsot elővenni, a kulcslyukba beledugni, halkan elfordítani, hogy a nejem ne vegye észre, az ajtón belépni, előszobába levetkőzni, gatyába bemenni a szobába és mellébújni észrevétlenül.

Mission impossible.

Már a terasz előtt megbuktam, az eperfát ölelgettem tántorogva, a bejáratot megcélozva. A nejem megértő volt, nem is emlékeztem semmire, utólag mesélte, hogy szépen bevezetett, levetkőztetett és lefektetett a gyerek ágyára.

Kis idő múlva felkeltem és látta, hogy a sötétben botorkálok, a szekrénynek neki megyek, csapkodok, világomat sem tudom. Felkapcsolta a villanyt és dühösen megkérdeztem tőle, hogy „milyen cignál fec be?”.
Mi? Mi van?
Egyre hangosabban, dühösebben kérdeztem tőle, hogy milyen cignál fec be?
Mit akarsz? Pisilned kell, vagy mi?
Kikísért, álmomban előkaptam az udvaron, könnyítettem magamon és visszafeküdtem. Másnap csak hitetlenkedtem a mondatain, nem is én voltam, én ilyet?
De bizony, papírra fel is írta, hogy soha ne felejtsük el a kérdést.
Milyen cignál fec be?

Idegen helyen, idegen ágyba, idegen agyban. Böcével a haverommal átkeltünk Párkándra, Szlovákiába sörözni. Egész jól sikerült. Az egyik kocsmában a negyedik sör tájékán kihívtak bennünket, hogy most végünk van…
Magyarul beszéltek, öten voltak és közölték, hogy a kerékpártárolóban a versenykerékpárokról ellopták a szárnyas anyákat, ránk gyanakodnak. Idegenek vagyunk és Magyarországon, különben is drága az ilyesmi.
Mondták, hogy átvizsgálják a hátizsákunkat, ha megtalálják, megagyalnak, ha nem, akkor leitatnak. Melyik jobb?
Természetesen a sok kifordított, gyűrött zokni és alsóneműn, könyveken, hippitallérokon kívül nem találtak semmit. Hitetlenkedve fordítgatták a gatyáinkat, de semmi, mi meg csak rezegtünk ott ketten, akár a nyárfalevél.
A leitatás volt a büntetésünk, vállon veregettek és meghívtak bennünket egy közeli étterembe, ahol jegyre adták a vacsorát. Bécsi szelet, rizzsel, vagy haluska, knédli sok hússal, sör és sör, és sör.
Mindent kértünk, vállak csapkodása, élő zene, á stubásznye bováce, zmrzlina, zapodnyij, hoderac, bunyevac, jedna, nula…

Én a dunában tértem magamhoz, amikor a határőrök kihalásztak. Mondtam, hogy nem vagyok egyedül, van egy baréátom a Böce…
Tudtak róla, mert Böce a csapost szerette volna feleségül venni, pedig bajszos férfi volt, elhíresültünk, átadtak bennünket a Magyar határőröknek, hogy ha lehet ne engedjenek vissza bennünket.
Ülünk a vonaton.

Elbutulva, fejünket ölünkbe hajtva. Beszélni sincs kedvünk, próbálok koncentrálni, hogy mi történt előző éjjel?
Böce tudja. Az egyik verőlegény, aki meginvitált, piázás után felvitt bennünket a negyedikre, hogy aludjunk ott.
Én vécére indultam, a lépcsőházban végeztem el, nem találtam vissza, reggel látták a nyomát.
Valahol aludhattam, az arcomon a nyoma, a dunába mosakodni indultam, a közepéig Szlovákia, nem akarták, hogy határt sértsek. Kihalásztak. Ültem egy bódéban öntudatlanul, végre jött értem a Böce és megörültem, hogy ismerős arc. Kérdeztem, de Ő sem tudott semmit. Határőrök mondták, hogy éjjel annyit ivott, hogy nőül kérte a csapost.

Mostanában úgy alszom, hogy az ágyam mellett egy papírlap és toll. Világmegváltó gondolataim támadnak félálomban. Nem egy pisilésre felébredős típus vagyok. Kimegyek, cerkát begyűröm, hogy ne üljek rá, vagy a tojásokra, ez már szinte rutin. Közben álmodok tovább és, mielőtt a takarót magamra húznám, gyorsan lejegyzem.

Forintról kirakni képet (wanted).
Döbrögitász, a fiaddal baloldal…
A németek meghalnak is?
Halál hódítója = Jézus
Közjogi méltatlanság.
Egyszavas regény: lelőttek.
Paplankoncert.
Cigánybravur, fokozottan hátrányos helyzetű, meleg, állástalan, árva, kurva és cigány, süketnéma, rózsaszín egyenruhában és gyereket szeretne örökbe fogadni.
Ecetes krokodil.
Nyald meg a bélyeget, hogy tudjad a lényeget. (én már nyaltam).
Életemben egyszer szóltam halott emberhez, nem válaszolt.
Óhhh, aranyos kisbaba, pont olyan, mint új korában.
Stevie Wonder és a lámpaláz.
Mocskos körmű punkot ujjaznék.
Sziget hapy jegy.
Léha kolja pokolja.
Tepsi épségem.
Pacuha Jankó.
Szerjozsa minden irányába.

Ezek már mind le vannak írva egy lapra, elmentve doksiba, vagy címnek lesz jó, vagy tartalomnak, emlékeztetőnek. Éjjeli badarságok, egy-egy ilyen után már írtátok, hogy: „megkockáztatom, ez a logouton az eddigi legjobb írás”.

Sőt, terveztem, hogy beírom a nickem alatt „guga”, hogy guga! Ez fantasztikus volt! Megkockáztatom, hogy ez viszi a pálmát az eddigi logoutos írások közül.

Aztán beírom újra a nickem alatt, hogy bocsánat, elfelejtettem átjelentkezni a rajongó nickre, behehhheee

Rice, Rice, Beatrice…

[B]MIT AKAROK MÉG?

Mit akarok még? Mi kell nekem?
Hit valamihez! Hinni bármiben!
(de végre hinni!)
Mit akarok még? Mi kell nekem?
Értelmet adni értelmetlen dolgoknak!
KI KELLENE SZÁLLNI!
ELÉG!
A gondomat alkoholba mártom.
Az agyam sejtjeibe bújva
testem megszunik, csak a gondolat él.
Hiszem magam annak, aminek akarom!
Mér csinálom? Mér nem adom fel?
Úgy bosszant a sok miért!
Mér csinálom? Mér nem adom fel?
Úgy bosszant a sok miért!
KI KELLENE SZÁLLNI! ELÉG![/B]

1985 tájékán, egy orvosi rendelőben. A haverom Böce épp azt ecsetelte a sebésznek, hogy én nem fellépő vagyok, nem énekes. Csak leestem a színpadról. Békéscsabán a melós kocsmában öntöttem fel a garatra. Egyszer csak felálltam és elkiáltottam magam, hogy: Emberek! Állj!!!
Pillanatnyi csönd, mindenki érdeklődve felém fordult, de az egészről nem tudtam semmit.
Beatrice koncertre igyekeztünk. Csigának nem volt pénze jegyre, ahhoz meg már eléggé piás volt, hogy ne tudjon reálisan gondolkodni.
Figyeljetek! Odarohanok, feltépem az ajtót, benyomulok és elvegyülök a tömegben….
Néztünk rá okosan, bambán, egyetértőn, féltőn.

Odarohant, feltépte, nem volt bent senki még, csak a két jegyszedő. Néztek rá okosan, bambán, egyetértően, féltően. Miután elmondta, hogy miért, jót nevettek rajta, és cserébe megígérték, hogy beengedik ingyen, ha kezdődik a koncert. Egy órával korábban érkeztünk.

Szenes Iván verse

[MINEK ÉL...?]

Minek él az olyan, aki nem tudja mi a jó,
aki nem tudja, mi való?
Sokszor megkérdezik.
Minek él az olyan, akit fogva tart a magány,
aki nem jár álmok után?
Õ az, aki csak, létezik.
Biztos õ is akarta a jót, és a napfényre várt.
Vajon mi hozta azt, hogy örökké árnyékban állt?
Biztos õ is akarja a jót, és a napfényre vár.
Vajon mi hozza azt, hogy örökké árnyékban áll?
Minek él az, olyan tudom dacból,
és csak azért, hogy megmutassa, mit is ér!
Élni kell az életért!

A doktor vonakodott bevarrni a sebemet a könyökömön, miután megtudta, hogy nem is vagyok sztár. Nem velem volt baj, tényleg nem voltam sztár, a hitével, mert Ő azt gondolta. Úgy voltam öltözve, úgy is néztem ki, de csak egy sima rajongó. Nem is nagyon tudtam róla, hogy ott vagyok, mindent másnap, az igazi másnap. Szembesülni a történtekkel, fejfájás, fogadkozás, hogy holnaptól megjavulok.
40 éves vagyok, naponta elbukok, dehogy javulok, nem vagyok jó ember, nem is akarok az lenni, nem is tudnék. De azért veregetik a vállamat, hogy guga! Te aztán tudsz élni.
Dehogy, Feróval azért sikerült aláíratni a behívómat, el is raktam, van beletűzve egy foszlány babos kendő. Halálom után a gyerkőcök első kanyarban fogják kidobni, „hogy mi ez?”

Böce mesélte, hogy többedmagammal felmásztam a színpadra, majd kímélő pogózás után a közönség soraiban landoltam a betonon, a könyököm felrepedt és folyt a vér a kezemen.
Bevittek a kórházba, a sebészetre és azzal indítottak, hogy leestem a színpadról.
Félreértették. Többet vártak tőlem, azt hitték, híresség vagyok.

Megmaradok.

A bánki lelkész mondott valami, olyasmit, hogy Luther szerint, aki 20 éves korára nem lesz forradalmár, az „minek él az olyan”…
Van még közbülső is a 30-ra, 40-re, de fejből nem megy. Próbáltam őt hívni, de nem vette fel. Szerettem volna pontosan idézni, neten sem találtam. Majd utólag pótolom. A lényeg benne van.
Nemrég beszéltem egy hölggyel, aki a lottó ötösről álmodozott. Mondom neki, van ismerősöm, aki megbolondult a sikertől és a pénztől. Nem lottón nyerte, de hirtelen jött. Megváltozott emberileg, féltette magát is, a pénzét is, akárki közeledett hozzá, azt hitte azért. Bizalmatlan lett, paranoiás.
Nevetve mondja, hogy Ő bizony nem változna, gyerekkorában éhezett, nélkülözött, felnőtt emberként tudta megalapozni az életét, elvált, gyerekek nála, saját ház.
Csak erősködtem, hogy nincs ember, aki ne változna meg a pénz, sok pénz hatására, kivédhetetlen. Nem mindegy milyen szemmel nézünk a világra.
Üres zsebbel az ember alázatosabb.
Üres lélekkel Istennel szemben is. De, ha valakinek igaza van, abba még akkor sem fér be Isten igazsága, ha Istennek van igaza. A legrosszabb helyzetben a hívők vannak, mert ők már azt hiszik.

Utoljára a telkünkön, Kulcson engedtem el magam. Szomszéd bácsi erdélyi volt, kedvelte a vállon veregetést és a meggyből s málnából készült 60 fokos pálinkát. Nem is kellett sokáig invitálnia. Sztorizgattunk, élvezet volt hallgatni a meséit, szinte ott voltam a fenyvekben, szedtem a gombákat, tereltem a juhokat, majd megszöktem 70-ben, vonaton menekültem, zöldhatáron, Osztrákok jól bántak, családja született, azóta ott él.
Ennyi maradt meg tőmondatokban, próbáltam kievickélni a telekről, messziről hallottam, hogy meccs van. Kilcs meg akárki, lényeg, hogy vesztettek. Nehezen tudtam feldolgozni a vereséget, le kellett öblíteni sörrel.
Botladoztam a kukoricásban hazafelé, próbáltam elhitetni magammal, hogy józan vagyok.
Ennek jeleként a nevemet igyekeztem kimondani. Zvolenszki Zoltán. Nem mindig sikerült, összekócoltam a betűket, alig álltam a lábamon. Csak az maradt meg, hogy a nevemet szerettem volna kimondani. Zsul mondaná, hogy lépjek rá a kezemre részegen.
Majdnem megvolt, nejem mondta is, hogy ha még egyszer meglát így, baj lesz.

Lehet így befejezni valamit?

Nahhh, jó. Lazításként, levezetésképpen elmesélek egy sztorit. Nem is tudom melyiket. Amelyik jó színben tüntet fel, vagy azt, amelyik igaz? Csajok szoktak cidrizni fotóik láttán, hogy jaj ezt ne, ez nagyon ciki…
Szeretnének jobb színben, festik magukat, a valóságra ráhazudtolni, pózolni.
De én nem, jobb ember vagyok, igazi disznó, behehhheee

[Böcének]tartozom egy vallomással. Voila.
Vagy Viola, lila színű szőlő pezsgő.
Meghívtam Böcét hozzánk piázni.
Család sehol, leléptek hétvégére, gondoltam itt az idő. Egész nap nem ettem semmit.
Mielőtt jött Böce, vettem egy üveg pezsgőt, Voila.
Behűtöttem, s mielőtt mentem elé a buszhoz, megittam a felét. Jól esett.
Nem értem oda a buszhoz, a Gizella utca végén berohantam egy kapualjba és folyt ki belőlem, azt sem tudtam hová legyek. Próbáltam a takarítással, a finom ételekkel Böce előtt tündökölni, hogy nekünk jó, mi fasza helyzetben vagyunk.
Még guggoltam a lépcsőn, amikor láttam elhaladni Böcét az utcán, porolt nyomában a hó.

Utolértem, azt mondta „te beteg vagy, menj orvoshoz”…
Pedig jól esett volna elbüszkélkedni előtte a sok szerzeményeinkkel, amiből már kettő is van, legyen irigy rám.
Aztán eszembe jutott, hogy a barátom, miért hoznám nehéz helyzetbe, hisz pont azért a barátom, mert alacsonyabb vagyok nála. Alacsonyabb sorsú, mindig is próbálta velem éreztetni. Minek ezen változtatni?
A lényeg, hogy jó barátok vagyunk.