A fiam fejébe vette, hogy elkezd sakk szakkörre járni. Már a második órán vannak túl, és telve buzgósággal, lelkes, s most, hogy karácsonyra egy üvegből készült sakkot kapott ajándékba, így majd ki bújt a bőréből.
Én magam sosem éreztem késztetést ehhez a játékhoz, mert ugyan a stratégiai táblás játékok híve vagyok, de mindig úgy gondoltam, hogy sosem tudnék előre átgondolni 4 lépést, hogy annak mi lenne a vonzata. A lépéseket ugyan felemásan ismerem, a szabályokat nem, a stratégiai részét még annyira sem. A fiam unszolására azonban le kellett ülnöm vele sakkozni.
Nehéz meccs, mert Ő ismeri a lépéseket, a szabályokat nem és a stratégiai érzéke nulla. (egyelőre). Már abból is látszódott, hogy általában csak az első lépésekre koncentrál, de azt nem látja, hogy mi történhet utána, az én lépéseimre nem gondol.
Szép kis játszma volt az első, mert már sokat leütöttem a figurái közül és közel álltam hozzá, hogy nyerjek, csak nem tudtuk, hogy mi alapján. Mert számomra végképp nem volt világos, hogy a királyt miért nem üthetem le, vagy ha körbevettem, akkor miért sakk az, és ha sakk, akkor miért nem veszi le a királlyal az enyémet? Két ízben történt meg, hogy hosszas töprengés után a saját figurámat ütöttem le, ez annak volt köszönhető, hogy az üveg figurák fele csiszolt, a másik fele sima üveg, és ezért ha az ember belebámul, akkor könnyen elvesztheti a fonalat és összetévesztheti az ellenfél bábúját a sajátjával.
Egyszer azt vettem észre, mint ha csapdát akarna állítani a csikómnak, szerettem volna lépni a csikóval, de láttam, hogy ha odalépek, akkor a futóval leveszi. De a következő lépésében a bástyájával belépett a futója útjába. Gondoltam most kipróbálom, hogy előre átgondolt szándékkal lépett oda vagy véletlenül és nem tudja milyen lehetőségek rejlenek a lépése mögött. Nem tudta, mert mikor a csikóval odaléptem, akkor a bástyáját nem vitte tovább, hogy a futója előtt felszabaduljon az út a csikómig. Lehet nem csikó, hanem huszár, valahonnan ködösen rémlik, hogy régen a füles újságban úgy hívták, hogy huszár.
Az egyik alkalommal véletlenül egyet előre léptem a futómmal, nem átlósan, hanem egyenesen előre. Én nem vettem észre, mert nem vagyok tisztában a szabályokkal vagy éppen elfelejtettem. A lényeg, hogy a fiam sem vette észre, ennek köszönhetően a következő lépésben sikeresen levettem a bástyáját a futómmal. Viszont furcsa volt, hogy mindkét futóm a világos mezőben álldogál. De mire észrevettem, addigra léptünk négyet-ötöt fejenként és én megvizsgáltam fejben visszafelé a futóm lépéseit és akkor döbbentem rá a szarvashibára. Szakadtunk a röhögéstől. A fiam javaslatára vissza kellett volna lépnünk addig a pozícióig az összes bábúval, de már rég elvesztettem a fonalat, hogy ki hova. Ezért újra kezdtük a játékot.
Mikor újra nyerés közelbe kerültem, akkor megint az volt a probléma, hogy a szabályok ismerete nélkül nem tudtam, hogy nyerjem meg a játékot, léptem én mindenhova, de nem tudtuk, hogy hogyan lehet befejezni, mitől sakk vagy mitől sakk-matt. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy azért vagyok én a nyertes, mert én már több figurát ütöttem le az övéi közül és különben is az apád vagyok.
Ne fáradjon azzal senki, hogy megtanít a sakk rejtelmeire, mert nem vonzódom a játékhoz továbbra sem. A lényeg azon volt, hogy borultunk a nevetéstől és folyt a könnyünk, a gyerek beszaladt az anyjához és a kezénél fogva cibálta ki, hogy nézd apát, hosszas töprengés után a saját bábúját vette le.
