A kora délutánt a folyóparton sétálva töltöttük, kisvárosi csend, ebéd utáni ejtőzés helyett, felfrissített a levegő és a beszélgetés. Nejemmel nyolc éve vagyunk házasok, hétköznapok rohanósak, este épp, hogy beesünk, a vacsora is kényszer, csak azért, hogy legyen a gyomorban eledel. Az esti híradó alatt mindketten elszendergünk, tudomást sem véve a külvilágról. A tévét az utolsó lekapcsolja, reggel ugyanaz, gépies, gyakorlott fogások, futás.
Hiányzott már egy meghitt beszélgetés az életünkből, amikor kint van az ajtón a tábla: kérem ne zavarjanak. Van pár mélyen meghúzódó probléma, ami mindig félre van tolva, majd máskor alapon és egyre nagyobb ellenérzést vált ki mindkettőnkben. Csak úgy lehet csillapítani, ha felfedjük a lapjainkat. A nejem gyermeket szeretne és nagyobb lakást, minden átmenet nélkül: a mostani lakásunkat eladni, teherbe esni és már egy nagy kertes házba szülni. Ismerem az álláspontját és az érveit, de egyelőre kivitelezhetetlen.
Én gyakorlatiasabban gondolkodom. A cég, ahol vezető beosztásban dolgozom, minden jónak tűnő külső jel ellenére haldoklik. Az, hogy az éves mérleg miként jelenik meg, belülről másképp fest. Nem véletlen, hogy a dolgozók negyede nincs bejelentve, a másik negyedének meg négyórás munkaviszonya van, a többi minimálbéren.
Idő kérdése csak és bejelentik a csődöt, papíron el lehet húzni a végtelenségig, de engem nem lehet megtéveszteni, eljön a nap, amikor minden munkást szélnek eresztenek.
Az én koromban egy ilyen állást megszerezni nem könnyű, ide is kapcsolattal kerültem.
Az ország tele van nálam képzettebb fiatalokkal, akik lobogtatják a papírjaikat és követelik a magas bért, a végzettségüknek megfelelően.
Ennyire nem vagyok elszállva magamtól, nekem a megszerzett tapasztalat biztosítja a versenyképességemet, de hol? Mondhatni sok a veréb és kevés a lószar, nem merek hosszú távon gondolkozni, csak lesem a napokat, óvatos vagyok és megfontolt.
A nejem heves érzelmi kitörései, hogy lassan belép a korba, és Ő előtte szeretne szülni, szinte zsaroló. Kikényszeríteni, hogy eladjuk a panelt, aminek a részletei így is nyomnak, a fenntartási költségei sem alacsonyak, nem lehet pusztán indulatok alapján dönteni.
A házasságunk nem túl sikeres, ezt őszintén bevallhatom, nem volt, ami mélyen összekovácsoljon bennünket. Nem voltak válságok, sem kiugró teljesítmény.
Már az egyetemi éveink alatt ismertük egymást, de akkor még nem kezdeményeztem.
Élveztem a fiatal koromból fakadó lehetőségeket. Nem voltam duhaj természet, sem kicsapongó, vagy részeges, csak néha elengedtem magam. Hagytam, hogy egy-egy jól sikerült buli a karjaimba sodorjon ezt-azt, és megízleljem.
Karolina, a nejem sosem bukkant fel ilyen rendezvényeken, konzervatív nevelést kapott, ezért is volt számomra vonzó, mikor éreztem, hogy fogást kell találjak az életemen és mederbe kell terelnem. Szokásos diplomás szerelmes pár, hirdetésekben lehet ilyet látni, hogy megütöttük a lécet. Minden elvárásnak megfeleltünk egymás szemében. Kultúrált, művelt, tiszta, önmagára igényes, jó humorú, csak semmi elviselhetetlen negatívum, ami terhet jelenthetne.
Összeházasodtunk, és vidékre költöztünk. Eleinte ugyanannál a cégnél dolgoztunk, de engem nem elégített ki a munkám és zavart, hogy egymás közelében vagyunk. Így összemosódott a magánélet és a munka. Nem volt éles határvonal, bent is előjöttek az otthoni dolgaink és otthon is a munkahelyi problémák.
Ahogy alkalmam nyílott, leléptem. Jött ez a lehetőség, rokoni kapcsolat és a munka is teljes embert kívánt (eleinte). Miután az oroszlánrészét elvégeztem, kiegyensúlyozottá vált és rutinmunkává fajult, a termelés nem igényelte tovább a szakértelmemet, de érdemtelenül megszabadulni sem akartak tőlem. Elszaladtak alattam évek úgy, hogy tudtam, csak teher vagyok a léghajóban, az egyedüli ok, amiért itt vagyok, az a rokoni szál.
Ilyen körülmények között nem vállalhatjuk fel, hogy hitellel terheljük meg magunkat húsz évre előre. A gyerekkérdés is fontos. Nem érzem, hogy a házasságunk nyugodt alapon ülne, nincs feszültség és viszálykodás, pont ez az, ami zavar, hogy nincsenek viharok. Felszínes és átlagos, nincs szoros kötelék. Szokványos házasság, szokványos keretek törzsi villongások nélkül. Nem hiszek benne, hogy bennünket a megszületendő gyermek fog összekovácsolni.
Megszokásból vagyunk együtt, hogy bizonyos társadalmi elvárásoknak külsőleg is megfeleljünk és a saját kényelmes életünket biztosítsuk. Kerüljük a konfliktus helyzeteket, nem megyünk sehova, hozzánk sem jöhet senki, a kapcsolat a külvilággal minimális. Ha a bejárati ajtónkat magunkra húzzuk, akkor nem az otthon, a család melegét és összetartó erejét érzem. Olyan, mint egy vasúti szerelvény, megváltottuk a jegyet az első osztályra, behúzzuk a függönyöket, hogy ne lehessen látni azokat, akiknek még állóhely sem jutott a szerelvényen.
Pontosan érzem ennek a menetrendjét, béklyóját és várom a kiugrási pontot, csak valami kell, hogy történjen, ami ebben megerősít. Ezek a szürke hétköznapok felemésztenek.
Ahogy leparkoltunk a lombos fák alatt, Karolina észrevett a panel előtt két alakot és csodálkozott. Te, ez neeem a …? Megismered? Ugye, hogy az? Nem sokat változott.
Egy évfolyamtársa Budapestről, akivel együtt végeztek. Közelebbről nem ismertem a srácot, bohókás alaknak tűnt, akivel kerülném a kontaktot. Nyegle és kihívó volt a mozgása, ahogy vigyorgott fölényesen és szélesen gesztikulált. Aki vele volt, azt nem ismertük, zárkózott, szúrós tekintetű, zord alaknak tűnt, talán bajban van és segítséget kért.
Áááákos! Ugye te vagy az? Megismertelek egyből…
Karibari! Ő Karolina, a volt évfolyamtársam, fordult a vele lévőhöz.
Én a kocsi csomagtartójában tevékenykedtem közben, nem akartam addig belefolyni, amíg van rá esély, hogy köszönés után tovább állnak. Nem kívántam részt venni üres, semmit mondó bájcsevegésekben. Ákost nem ismertem, csak látásból, soha nem váltottam vele egy szót sem. Karolina osztálytársa volt, így nincs is miről beszélnünk.
Bemutatkoztak egymásnak a szúrós tekintetűvel és úgy tűnt a srác elég megviselt idegileg, mert a kézfogása merev volt és zavarodott.
Próbáltam fél szemmel követni az eseményeket, lopva odapillantottam, s közben úgy tettem, mintha a kocsit vizsgálnám. Egy csomagot már kétszer is elraktam, bízva benne, hogy rutin „hogy vagytok” után azonnal lelépnek. Egyáltalán nem érdekel sem a sorsuk, sem a jelenlegi problémájuk, ami miatt Budapestről ide keveredtek és semmi, csak menjenek. Most.
Lüktetett a fejem, kinyitottam az anyós ülés ajtaját, megigazítottam a lábtörlőt, leráztam róla a port, kiszedtem az üres üdítős flakonokat, papír zsebkendőt és kerestem egy zacskót neki.
A nejem a szúrós szeművel beszélgetett, annak az embernek az arca olyan volt, mint a vámpír, aki szeretné kiszívni a vérét, miközben kedélyesen elcseveg. Ösztönösen éreztem, hogy nem stimmel vele valami. Legszívesebben rendőrt hívtam volna rá, de mit mondjak nekik, hogy a szeme sem áll jól?
Karolina intett, hogy apaaa gyere, hagy mutassalak be.
Ő András a férjem…Ákos te ismered talán.
Iii igen és hirtelen fény gyúlt az emlékezetében, ahogy a borostás arcomat vizslatta, a szememben meglátta az egyetemi éveket, ahogy álltunk sorba az étkezdében és futó pillantásra méltattuk egymást.
A szúrós szemű is kezet nyújtott, Ernő vagyok- lassan és megfontoltan beszélt. Magamban gondoltam- Miért nem teszed hozzá, hogy bűnöző?
S mi járatban errefelé?
Átutazóban vagyunk, szállást keresünk ma estére, mondta Ákos s közben a levegőbe emelt valami prospektus félét.
Az jó, vágtam rá hidegen és fél szemmel a kocsi felé mutatva, jeleztem, hogy szeretném befejezni, amit elkezdtem, halaszthatatlan.
Elnézést, beszélgessetek csak, nekem még van egy kis dolgom.
Behajoltam az autóba, s noha pontosan tudtam, hogy nincs semmi az ülések alatt, alaposan végigtapogattam s egy hajszálnyi résen folyamatosan Őket lestem. Vártam a pillanatot, amikor benyöghetem, hogy gyerekek ennyi volt, nektek most mennetek kell.
Épp megint a semmit markoltam meg az ülés alatt gyakorlott mozdulatokkal, amikor arra lettem figyelmes, hogy Ákos a nejem háta mögé kerülve a csípőjével körkörös mozdulatot végez, mint egy kis diákcsíny a tanár mögött. A tarkóját a jobb kézfejébe támasztotta és ritmikus szexuális mozgásokat imitált, hogy András is lássa. Engem nem vettek észre, csak a kocsiba behajoló hátamat láthatták, ezért történhetett.
Hangosan, nyomatékosan becsaptam az ajtót és Odaléptem a nejemhez. Gyere Karolina, mennünk kell, mert volna néhány elintézni valónk.
Karolina kirántotta a kezét a kezemből és …neee mááár, András várj egy kicsit, olyan rég találkoztam ismerősökkel, végre van kivel beszélgetnem.
Hiába is próbáltam neki jelezni, hasztalan volt. Élvezte a neki kijáró figyelmet, a hirtelen jött rajongást, amivel körbevették. Mint valami idétlen csitri, aki nem veszi észre, hogy kihasználják.
Karolina légy szíves gyere! Már erélyesebben mondtam, de hatástalan maradt.
A nejem gügyögött és kivirult, csiklandósan nevetett, hogy jóóól van már, megyek rögtön, ne legyél ilyen türelmetlen és újra Ákoshoz fordult, hogy emlékszel? S a Ritával mi lett, nem tudod? Megházasodott?
Majd felrobbantam, ököllel szerettem volna ennek a két embernek az arcába vágni és elrángatni onnan Karolinát, de itt most én voltam a vert sereg.
Mérgesen megiramodtam a lépcsőházunk felé, nagyon gyorsan szedtem a lábamat, a kulcs már az ajtóban volt és félig ki is nyitottam, amikor hallottam, hogy Karolina kiabál. Andrááás! Most miért csinálod ezt? Akkor már futott, az ajtót becsuktam, a külvilágot kizártam és fújtattam, mint egy bika. A liftben sem szóltam egy szót sem, hiába kérdezősködött, hogy ez most mire volt jó? Alig vártam, hogy ajtón belül legyünk és lekiabáljam a haját.
Bevágtam úgy, hogy csattant, Karolina nem tudta mire vélni, teljesen elhűlt a látványomtól.
A kezét a szája elé kapta és rémülten kérdezte, hogy most mi bajod van?
Karolina! Édesem, tudod te, hogy kik ezek és mit csináltak veled? A drágalátos Ákosod szexuális rítusokkal szórakoztatta a haverját, csak te nem vetted észre.
Mutattam is neki, így ni és kisarkítottam a mozdulatokat indulatosan, hogy te meg élvezted, mint egy csitri, most rólad van szó, veled is foglalkozik végre valaki.
Karolina megsimogatta az arcomat, hogy drágám, tudom hogy feszült vagy mostanában, nem lehet hogy félreértettél valamit?
Ákos az jó srác volt mindig is, Ő nem csinálna ilyet. Biztos rosszul láttad, s most túlreagálod.
Szerintem higgadjunk le mindketten és borítsunk rá fátylat, nem volt szép tőled, hogy így elviharzottál.
A következő percek szótlanul teltek, próbáltam elterelni a gondolataimat, zaklatott és ideges voltam. A kávé sem esett jól, legszívesebben a falhoz vágtam volna a csészével együtt, hogy robbanjon fel végre a feszültség, ami a levegőben van.
A kapucsengőre rezzentem fel, néztem kérdőn Karolinára…?
Ezek csak Ákosék lehetnek, hozzánk soha nem jön senki, szomszédok se. Gázszámlás, de nem ilyenkor. Mit akarhatnak tőlünk?
Figyelj Karolina! Szerintem ne vedd fel a kaputelefont, majd megunják és elmennek maguktól.
Ne legyél már ilyen, évek óta nem találkoztam senkivel. Egy kávéra csak behívhatom Őket vagy nem?
Mihhh? Szakadt ki belőlem azonnal az ellenkezés. Ide a lábukat be nem teszik, az biztos, vagy én megyek el.
Ne legyél már ilyen buta és zárkózott András!
Csak beszélgetünk egyet, megkínálom Őket kávéval, hideg ásványvízzel, megérdeklődöm a Budapesti dolgokat, és utána elmennek…nahh?
Szó sem lehet róla, te nem veszed észre, hogy ezek milyenek? Nem látod a szemét a másiknak, mint valami ragadozó…
Rémeket látsz drágám, tudom, hogy feszült vagy…és ezzel az ajtó felé indult, felvette a kaputelefont és bele hallózott.
Igen? Tessék?
….
Persze, gyertek fel, a hetedik emeleten, a liftajtóval szemben, Schriffert András van kiírva.
Felkaptam a zakómat és dühösen magamra terítettem, az ajtó felé indultam és félre löktem.
Eredj az utamból, én ebben nem veszek részt, mondtam. Vagy Ők vagy én. Majd hívj fel, ha elmentek s ezzel bevágtam magam mögött az ajtót. Rohantam le a lépcsőkön, tajtékot vertem minden lépcsőfordulóban és ököllel vágtam rá a korlátra, hogy milyen idétlenül viselkedik és ezeknek a senkiháziknak a pártját fogja.
Mellettem húzott el a lift felfelé, hallottam, ahogy megfeszült a drótkötél és kúszott fel a kabin az aknában.
Kitéptem a bejárati ajtót és kirohantam a ház elé. Valamit szét kéne tépnem, valamit összetörni, rombolni, levezetni a dühömet. Idióták vannak a lakásomban, én meg fel s alá ténfergek. Átvizsgáltam a kabátom belső zsebét, szerencsére a telefon nálam volt, de az igazolványom és a pénz a kézitáskában maradt.
Ziháltam, a lépcsőn futástól leizzadtam, meg voltam zavarodva, elvesztettem a racionális gondolkodásomat, kibillentettek a madárfészkemből.
Vetettem egy pillantást a hetediken lévő konyha ablakunkra, de semmi árulkodó jel, nyilván elvihorászik velük, kieszik a hűtőnket, megisszák a kávéjukat és elhúznak a nyomorultba.
De addig én hova legyek, nem ülhetek itt a padon, mint ha csak a délutáni sziesztámat pótolnám egy kis napon sütkérezéssel.
Átvágtam a lakótelep játszóterén, löktem egyet mérgesen a hintán és bevágtattam a közeli utcába. Akácfák szegélyezték mindkét oldalát, a hűvösebbet választva próbáltam visszanyerni a lelki egyensúlyomat és végig gondolni még egyszer. Lehet, hogy tényleg túlreagáltam, Ákos egy vadbarom, csak előjött belőle az állat. A másikat nem tudom, viszolygok tőle, olyan ember, akinek szeretném a fejét szétverni a falon. Megfogni a füleit és péppé roncsolni a koponyáját.
Áhhh indulatos vagyok, zubog a vérem, vadul ver a szívem, mélyebbeket kell lélegeznem.
Ebben az utcában sosem jártam, nagyon hosszú, kimegy a város határáig. Mire oda-vissza megteszem az utat, remélem, eltűnnek és én is lehiggadok.
Már előre látom, ahogy Karolina kioktat, hogy látod nincs semmi baj, felesleges volt a kirohanásod, a hisztid. Itthon kellett volna maradnod, kicsit színészkedni, ahogy mások is szokták. Egy férj legyen minden pillanatban férj, neked mellettem a helyem, csendben kavargathattad volna a kávét, néha elneveted magad és ennyi.
Hja, és még a végén neki lesz igaza. Kár hogy mostanában nem beszéltünk meg semmit, ez a délutáni séta is csak arra volt jó, hogy felsorakoztassa az érveit a költözés mellett meg a lappangó gyerekelvonási tüneteit hozta a felszínre. Türelmesen meghallgattam és éreztem, hogy a pillanat nem a megfelelő, amikor elmagyarázhatom neki, hogy veszélyben az egzisztenciám. Most még jól keresek, holnap is talán, de létezik az a nap, amikor munka nélkül leszek és szembesülök a ténnyel, hogy nem kellek sehová.
Ha nincs kapcsolat, csak kilincs marad és a reménytelen házalás. A cégünkhöz is az eltelt évek alatt hányan beajánlották saját magukat, hogy majd Ők, akik képesek, akik rendíthetetlenek és elhivatottak.
Persze elutasítás és utána célba veszik a legközelebbi kocsmát vagy egy kötelet a nyakukra. Papírra azt írunk, amit akarunk, a meghallgatáson azt mondunk, amit hallani akarnak, sosem őszinte, túltolt, feltupírozott.
A nálam tíz évvel fiatalabb generáció is kilátástalan, kínjukban elvállalnak bármit, amiért adnak minimálbért, de azt is csak akkor, ha már végleg kiéheztették magukat és feladták a reményt, hogy az elért dokumentumhoz méltó bért harcoljanak ki maguknak. Kevés a lószar kérem szépen, csicseregni meg könnyű.
Zavaró nesz ütötte meg a fülemet. Egy eb, egy veszélyben lévő kutya, mint ha beszorult volna valahova és a húsába szántott a drót, vonyított megállíthatatlanul. Egyelőre csak a távolból, de ebből az utcából. Eleve nem mentem lassan, de meggyorsítottam a lépteimet.
Az eb nem csendesedett, vészjóslóan visított, szenvedett és sírt. Idegtépő volt a hangja.
Annyira bántó és riasztó volt a sivalkodása, hogy legszívesebben fejbe vertem volna egy bottal, hogy hagyja abba és legyen vége a szenvedésének, kettétöröm a koponyáját és mindenkinek jó lesz. Már a bensőm is izzott tőle, pulzált az agyam, majd szétrobbantam tőle és még elég messze a hang. Csak van valaki a közelében, aki hallja és segít rajta, odamegy és megoldja, nem akarok részt venni semmiben. Hagyjon mindenki magamra, végigmegyek az utcán, megfordulok és hazamegyek, szeretnék visszaülni a megszokott mederbe, a madárfészekbe, menekülni a világtól.
Már nem is hiányzik a kiugrás, nincs semmi baj, inkább engedek az elveimből, csak ne legyen semmi változás. Maradjon minden így, végül is ez a házasság alapja, hogy engedünk egymásnak. Megoldjuk, lesz biztos …csak hagy üljek le újra a fotelembe, a megszokott újság, a tévé, mint alapzaj, a biztonságos menedék.
Kavarognak bennem a dolgok, s mint egy éjszakai riasztó hangja, ami nem akar szűnni, úgy hatolt a visítozó kutya hangja az agyamba, nem hagyott elmerülni, magamba zuhanni, kikényszerített a felszínre és már üvöltenék, szakítanék, a fogaimmal tépném szét a valóságot, csak legyen vége ennek a sikoltozásnak, ami egyre közelebb volt.
Még öt ház és meglátom, kerítések, lécek, postaláda, sárga ház, másik udvar.
Másik szag, másik ház hátulja, ablakpárkány, a sikoltó és jajveszékelő kutya hangja egyre erősebb és beljebb hatol, zöld fémkapu, léckerítés korhadt, salétromos, omladozó falak.
A kutya hangja erősödik, elviselhetetlenné válik, mindjárt ott vagyok, még húsz lépés, okkersárga kőporozott ház, nem szűnik, kettéhasít és akkor felbukkant.
Szakállas, igénytelen alkoholista, vesszővel ütlegelt egy kikötözött kutyát, megállás nélkül, percek óta verhette, véres volt a kutya háta, a csontjai, a bordái kilátszódtak, nem tudott hová menekülni, nem tudott szabadulni, esélye sem volt az ellenállásra. A vessző lesújtott újra és újra. Ahogy felbukkantam a drótkerítés mellett a fickó felnézett, a szeme gyűlölettől izzott, de tizedmásodperc múltán már újra ütlegelt.
Kiszakadt belőlem a kiáltás, ááááááááááállljjjjjjj!!!
Mit csinál maga állat? A kurva anyádat te …elkezdtem rángatni a drótkerítést, erre a fickó abba hagyta és felém közelített fenyegetően, a vesszőt a levegőbe emelve.
Mi közöd hozzá? Ki kért meg rá, hogy bele avatkozzál a dolgomba?
Nyitotta a széthulló félben lévő kaput és kilépett.
Te is akarsz kapni, akarsz egy kis ápolást te szarházi ???!!!...
Határozottat lépett irányomban és lesújtott a vesszővel. A vállamat érte és velőmig hatolt a fájdalom. A kezem lendült és a pofacsontja reccsent a bütykeim alatt. Hősnek éreztem magam, pedig utoljára általános iskolában verekedtem egy radír miatt.
A földre zuhant szánalmasan és erőlködött, hogy felkeljen. Fölé térdeltem és hiába ellenkezett többször is ököllel vertem a fejébe, elborult az agyam és nem tudtam, mit teszek, csak azt, hogy nagyon jól esik ez a vadállatias ösztön, akár a szex, amikor az ember átadja magát, és nem kell kordában tartani a gondolatait. Pofoztam, a mellét vertem és a végére elernyedt.
Kidühöngtem magam, felálltam és körbenéztem. A házakból kijöttek az emberek, és kíváncsian szemlélődtek, hogy mi történhetett.
Pár másodperc kellett, mire felfogtam, bajban vagyok. Futásnak eredtem, sípolt a tüdőm, tombolt a pulzusom és a halántékom. Ömlött rólam a víz, az utca vége felé igyekeztem, ahol a kukoricás volt, messziről láttam, ahogy a szélben lengedeztek a levelei. Csak elérjem, ne szóljon hozzám senki, ne tartsanak fel, ne állítsanak meg. Erő nem volt a lábaimban, már csak raktam egyiket a másik után, sosem futottam. Erőtlenül csaptam szét magam előtt a kukoricaszárakat és tettem még néhány lépést s zihálva a földre omlottam.
A porban kapaszkodva kúsztam még pár métert, próbáltam felállni, de már nem sikerült, mint egy hernyó vonaglottam. Belemarkoltam egy kukorica korona gyökerébe és keservesen húztam magam előre. A zihálásomra por csapott fel az arcom előtt és köhögtem, kiköptem.
Ki kéne lőni magam az űrbe, be egy szobába, vagy egy jó meleg kádba. A fotelem, zizzen az újság, ahogy lapozom, a gőzölgő kávé illata az asztalon.
Nem hozzám méltó ez a helyzet, ez a kukoricás. Nem akarok magyarázkodni és nincs semmi mondanivalóm, senki ne kérdezzen.
Autók jöttek, futó léptek, a bilincs szorította a csuklóm, megalázó és gyalázatos, velem ilyen nem fordulhat elő, jobb, ha nem veszek róla tudomást.
Majd a rendőrautóban kiderül, hogy ki vagyok, és bocsánatot kérnek.
Két rendőr fogta a hátrabilincselt karom és az utcára kitódult emberek megvető pillantásainak kereszttüzében az autóba tuszkoltak.
Útközben nem szóltak semmit, visított a sziréna, csak intettek, hogy maradjak nyugton s akkor nem lesz semmi baj, mindenkinek jobb lesz.
Bekísértek az őrsre, félig ismerős arcok, láttam őket járőrözés közben, de még sosem volt hozzájuk közöm. Most ridegen, szolgálati alapon mértek végig, mint egy körözött bűnözőt.
Egy dohos folyosón leültettek, ahol civilek várakoztak s végigmértek, hogy ki ez az elvetemült. Egy percbe sem telt és a kopottas fehér ajtó villámgyorsan kitárult.
A kihallgató tiszt jelzett a két egyenruhásnak, hogy várjanak kint, nekem meg parancsoló hangon vezényelt, ellentmondást nem tűrően: Maga meg jöjjön be!
A hangja öblös volt, kiéreztem, hogy megfélemlítésre használja, de Ő is csak egy esendő ember. Nem baj, megmagyarázok neki mindent, akár még barátok is lehetünk, mint két kultúrált állampolgár, engem nem zavar, hogy rendőr.
Na halljuk a mesét faszikám, mi történt!!?
Otthon megerőszakoltad az asszonyt és elmenekültél? Egy kis vasárnap délutáni ámokfutás?
Egy világot töröltek ki belőlem, akkor jutott eszembe, a … a kutyás ember óta eszembe sem jutott, hogy vele mi lehet.
Mi, mi történt, miről beszél? Értetlenkedtem
Ne adja itt az ártatlant, a feleségét eszméletlenül szállították kórházba, a szomszédok figyeltek fel a kiabálásra. Ne tegye a hülyét, mint aki semmit sem tud, mert a két egyenruhás hamar felfrissíti az emlékezetét, ha akarja!!!
A feleségemet megerőszakolták…??
