Köszönő viszonyban
Álltam az utcán seprűvel a kezemben, csikkeket, papír zsebkendőt, port, falevelet s közben kattogott az agyam. Ha valaki jött a járdán arrébb álltam udvariasan, a kerítés mellé húzódtam, hogy addig se poroljak, ne menjen rá ruhájára, ne lélegezze be a felkavart port. Hiába no, figyelmes vagyok :D
Már messziről láttam a semsis Zsoltit, hogy jön nagy nigger léptekkel és már készítettem is számára egy mondatot, amivel lealázom csípősen, de szeretetből, hogy köpni, nyelni nem tud. De tudom nem az a fajta, aki ne tudna visszavágni, pont ezért szeretek vele csipkelődni, mert tudom megkapom a magamét én is, az ember arra vágyik.
Előtte egy lépéssel jött egy 160cm magas, pocakos, negyvenes, hatalmas, kerek napszemüge, oldalán műbőr válltáska és fülén az a tipikus narancssárga szövetes fejhallgató.
A semsis Zsolt előtt jött egy lépéssel és nem tudtam mennyire hangos a zenéje, amit hallgat, éppen ezért óvatosan köszöntem a mögötte jövő Zsoltnak. Meg akartam várni, amíg tovább halad és utána akartam beszólni a Zsoltnak, mégis csak egy bensőséges dolog a beszólás, úgy is csak Zsolt és én értjük a fél szavakból, hogy „Mi van nigger, elengedtek a gyapotföldről?”
Ráköszöntem Zsoltra és a napszemügés, narancssárga fejhallgatós ember köszönt vissza.
Szia!
Meg is lepődtem, s maradt bennem egy kellemetlen űr, hogy ki ez? De vissza köszöntem neki, hogy szia.
Az arcmemóriám az jó, szinte fotózom az emberek arcát és külső megjelenését az elmémmel, éppen ezért az én közelemben nem érdemes bűnt elkövetni, mert hajszál pontos személyleírást tudok adni, vagy inkább nem nézek oda, van két gyerekem, nem hiányzik a fenyegetettség :D
Eltelt pár nap és kerékpáron ültem elgondolkodva.
Egyszer csak SZIA!
Napszemüge mögül válltáska, és narancssárga fejhallgató.
Automatikusan visszaköszöntem neki és utána percekig az járt a fejemben, hogy ez az ember engem egyáltalán nem ismer, csak azt hiszi, hogy én ismerem Őt és mivel a Zsoltinak szánt köszönésemet félre értette, így most egy társadalmi normának megfelelve köszön nekem, mert úgy illik.
Nincs is ezzel semmi baj, szívesen vissza köszönök/köszöntem, de maradt bennem egy űr.
Egyrészt ki ez az ember?
No meg holnap ha véletlenül elmegy mellettem és elfelejtek ráköszönni, akkor mit gondol rólam?
Elmúltak hetek és rendre Ő köszönt rám elsőnek. Kicsit katonásan is csengett, a negyedik után már rendesen rosszul éreztem magam, hogy már megint nem vettem észre Őt.
Aztán elkezdtem tudatosan figyelni, hogy honnan jön, merre megy és ki lehet Ő?
Ismerősnek jelöltem a való életben.
Reggel korán láttam, ahogy leszáll az egyes villamosról és elindul a járdán. Mi lehet a műbőr válltáskájában? Népszabiban szalonna? Vagy titkon iszik és kétdekás?
Van tárcája és abban két gyermek fényképe, no meg egy elhízott asszony, aki vasárnap délelőttönként légyottokat tervez a gáztűzhely elé és belengi a lépcsőházat a rántott hús illata és a mosógép zaja?
Egyik reggel én köszöntem rá elsőnek, kerékpáron ültem. Rajtam is napszemüge, zene a füleimben és már messziről láttam, hogy jön. 160cm magas, pocakos, negyvenes, hatalmas, kerek napszemüge, oldalán műbőr válltáska és fülén az a tipikus narancssárga szövetes fejhallgató.
Eltéveszteni sem lehet, már ismerem, bár annál többet még nem beszéltem vele, hogy SZIA, de már ez is rengeteg.
Napszemüge és mögötte egy ember, a szemét még sosem láttam, azt sem tudom ki lehet, egy erkölcsi normának megfelelve köszönt rám, mert azt hitte neki szántam, pedig nem.
Úgy érezte viszonoznia kell, én is úgy éreztem, kényelmetlen szitu, hogy ha valaki köszön, akkor nekem is kell, pedig nem ismerem.
Mára már eljutottam arra a szintre, hogy nem zavar, természetesen és ösztönösen köszönök neki oda, hiszen ismerem, köszönő viszonyban vagyunk és semmi több.
Lehet kinyomtatom ezt az írást és a kezébe adom, az igazság megszabadít.
Nem biztos, hogy kellően felkészült rá lelkileg, illúzió romboló sem vagyok.
Még a végén megharagszik rám és nem köszön.
Rossz lenne elveszíteni Őt, ha már ennyire kötődünk egymáshoz.
