Másfél évet nem lehet leírni néhány mondatban. Tudom, hogy hosszú az írás, ezt nem fontos külön szóvá tenni. Örüljetek, hogy nem Apám írta, Ő két évet volt katona.

A behívóval, s párszáz forinttal a zsebemben indultam Beatrice koncertre.
Hajnalban kellett útra kelnem Orosházára, nem volt bennem félelem, férfi akartam lenni, azt mondták a katonaság férfias, azzá válsz.
Egy valamire való férfi a bevonulás előestéjén Beatrice koncertre megy, és leissza magát. Sokadik sör után már a színpadon ölelgettem a gitárost és fejest ugrottam az első sorba. A kórházban tértem magamhoz a műtőasztalon, a jobb kezem könyöktől lefelé tiszta vér. Leestem a színpadról háttal és a könyökömnél nyílt seb keletkezett.
Összevarrták, elengedtek, a Keleti pályaudvar felé vettem az irányt, kerestem egy talponállót, és seggrészegre ittam magam.

Citromsárga-fekete csíkos nadrág (Scorpions) volt rajtam szegecselt bőrövvel és bőrdzseki, tántorogtam a váróteremben, rosszízűt büfögtem, a hajam is büdös volt, lehet én hánytam le éjjel, a nadrágomon vér, úgy festettem, mint egy szakadt csöves.
Balta arcú rendőr állított meg, hogy igazoljam magam. Irdatlanul kövér volt, szuszogott, a fogai nikotintól sárgák, vastag tokája volt, mint egy hízott disznónak, a hangja zsírosan gurgulázott, mint egy birkáé. Rémesen ostoba kinézete volt, az sem segített rajta, hogy kérdezett.

Mit keres maga ebben a kerületben, amikor Angyalföldön lakik?
Hunyorogva néztem rá, látta rajtam, hogy nem nagyon érdekel, akkora hegyomlás volt, hogy alig bírt egyik lábáról a másikra állni. Még elfutnom sem kellett volna előle, csak kényelmesen elsétálni, attól megfulladt volna, hogy a szemével követ, hogy vehetik ezeket fel rendőrnek?
A kezébe nyomtam a behívómat és szó nélkül rálegyintettem, közönyösen.
Nem érdekeltek a rémesen ostoba kérdései, másnapos vagyok, de már megint részeg.
Forgatta a kezében, minden oldalról meg lett gyújtva, a közepéből egy kicsinyített babos kendő kandikált ki, és rajta [Nagy Feró] aláírása.
Elengedett, vettem egy liter almabort és felültem a vonatra.

Orosházán a művelődési házban kellett jelentkeznem és leadnom a behívómat.
A bejáratnál tisztek fogadtak, elvették a személyi igazolványomat, a behívót nem adtam nekik oda, azt hazudtam, éjjel elhagytam, elég volt rám nézni, el meg nem zavarhattak, hogy jöjjek vissza másnap.
Szülők terelgették a féltett csemetéiket az autókból az épület előtt. Ölelgették, simogatták, pátyolgatták őket, csomagoltak nekik, féltőn utasították, hogy: előbb ezt edd meg kicsikém, nehogy megromoljon jó? Utolsó simi a buksira, aztán jól viseld magad fiam! Ahogy lehet, meglátogatunk… Persze a tisztek elfelejtettek szólni a szülőknek, hogy mindent elvesznek a bevonulóktól, semmilyen élelmiszert nem vihettünk a laktanyába, még jó, hogy az állomáson megittam a maradék bort.
Platós Aviara ültettek mindenkit, hányingerem lett a visszaszivárgó kipufogógáztól, öklendeztem, a többiek megszeppenve ültek, várták a kivégzést.
A célállomás Szentes, gyalogság, sakkban mi lennénk a paraszt.

Hatalmas, kétszárnyas szürke kapu, tágasra nyitva, a kapusszolgálat arcán kaján vigyor, nem mertek beszólni, mert kirajzottak a tisztek az udvarra.
A civil ruhát levetkeztük egyen dobozba, meg kellett címezni, hazapostázták.
Orvosi vizsgálat/vegzálat, több kisebb termen kellett meztelenül keresztülmenni.
A tsz inszeminátora nézte így a Laci lónak a fogát, ahogy két marokkal benyúlt az arcomba, nagyra tát. Terpesz, hajoljon előre, mehet.
Ha végzett irány zuhanyozni!
Egy csepp meleg víz sem volt.
A zöld katonai ing kicsi, felesleges begombolni.
Sokan reszketve, fázva törölköztek, vigasztalni próbálták egymást, erős lábszag terjengett.
A századunk neve bevonuló század, újoncok. Egyterű épület, sok kétszintes ággyal, középen olajkályhával. Mindenki igyekszik közelebb húzódni, nekem még vizes a hajam.
Egy tiszt int a kezével, hogy lépjek oda hozzá.
Majdnem megkérdeztem, hogy mi van?
De megelőzött, Zvolenszki honvéd! Menjen, s borotválkozzon meg!
Pelyhedző bajszom, s szakállam bánta, vételeztem egyszer használatos borotvát az EÜ szolgálatnál, a borotvahabot utána le kellett adnom, és a timsót is.

A délután hamar elszaladt, rögtönzött áruátvétel sátorlapra. Olyanok, mint bakancs, gyakorló ruházat, kimenő ruházat, kanálgép, melegítő, vegyvédelmi, szimat táska, volna még mit sorolnom, s lehet nem is pontosan tettem.
Majd hirtelen felindulásból stokizás elsajátítása.
A rajparancsnokok nem kiabáltak, aránylag türelmesek voltak.
Én nem stokiztam, az összes cuccom ráborítva a sátorlapra, még nem hangolódtam rá a parancsszavakra. Ahogy közelítettek felém ágyról-ágyra, a stokiját és az ágyát ellenőrizve mindenkinek, én felálltam, s kisétáltam az épületből.
A bakancsom szorított, törte a sarkam, a gyakorló nadrágom bokavillantós volt, az ingem is trehány. Miközben a többiek vacsorához sorakoztak, én a kapu felé indultam.
Fegyveres őr jött elém: mi járatban?
Haza megyek, ezt a helyet nem nekem találták ki, fogalmam sincs mit keresek itt.
Áhhá, háhá, elnevette magát, és mutatta a bevonuló századot, ahogy vezényelték a bal jobbot.
Innen te nem mész sehová, menj a többiek után!

Század ébresztő!!!
Az éjszakai piros fényt felváltotta a hirtelen felkapcsolt nappali világítás.
Álomittas szemek, nyögés, mindenki próbálta felfogni az első reggelt, hogy hova kerültünk.
Reggeli tornához sorakozóóó!!!
A tornacipőm szerencsére passzolt, kék színű melegítő, trikó.
Maga! A sor elejére!
Érthető, 192cm magas vagyok, körbe vagyok véve mélynövésű kerti törpékkel, elhízott anyuka kedvenceivel. 100 méter után zihálnak, fulladoznak, megállnak, s kapkodják a levegőt.
Tovább, nem lehet megállni!!!
Gyerünk!
Milyen katonák maguk, 2 perc után kiköpik a tüdejüket?
Futááás!

Reggelihez sorakozóóó!!!
Egy, kettő, egy, kettő, bal, jobb…
Zsíros tapintású, sárga műanyag tányér, háromszög tálca, fagyos párizsi, forró tea, vajas kenyér. Vagy a beledet égeted ki, vagy a fogad hullik ki a jeges párizsitól.
Alig ültünk le, alig néztünk végig egymáson értetlenkedve, már jöttek is a tisztek, hogy sorakozó. Menetelés a század elé.
Kezdődik a kiképzés, mi vagyunk a gyalogság.
Hogyan ásunk lövészárkot, hogyan telepítünk gyalogsági taposó aknát, hogyan dobunk kézigránátot, hogyan lövünk sorozatot, hogyan épül fel az AK47, hogyan töri véresre a bakancs a sarkunkat, hogyan áldozzuk életünket a haza oltárán.
Az ebéd tűrhető volt, hagytak is rá időt, utána beosztottak mosogatni. Estig csavartam a vizet a műanyag tányérokból, utána bakancsostul dőltem végig az ágyon. Éjszakára beosztottak ügyeletbe, 3 óránként váltottuk egymást, a kályhát őriztük, ki ne aludjon a láng.

Reggel egy srácot a stokin ülve találtunk, ott is maradt, nem hallgatott semmilyen vezényszóra, nem beszélt, tudtuk, hogy szimulál, a tisztek a végén ordítoztak vele, lehetett érezni a pálinka szagát.
A srácnak három nap némaságba telt, hogy leszereljék, többet nem láttuk.
Aztán volt a Varjú Tóni, egy dürhő kancigány, az folyamatosan óbégatott, hogy 3 gyereke van, Ő a családfenntartó. Két hétig ellenkezett, majd hívatták a politikai tiszthez, őt sem láttuk többet. A többiek maradtak, a század egyben volt, hétvégén felfedeztük a laktanyát, leküldtek bennünket gázolajért a járműtelepre.
Az idő lassan múlt, minden zöldre volt festve, az olajlábazat, a bejárati ajtó, a falak, a korlát, zöld egyenruhák. Magamra húztam a szürke daróc pokrócot, vártam a tavaszt.

Hétvégén látogatók, hozzám senki, a családom azt sem tudta, hogy bevonultam, nem tartottuk a kapcsolatot. Elárvultan ültem az ágyon, a többiek boldogan jöttek be a századhoz, mosolyogva mutogatták a csomagot, arcukon a csókot. Szeretők, lányok, asszonyok, féltő gonddal szülők. Rántott csirkecombok, krémesek, pogácsák, szendvicsek.
Utoljára dédnagymamám temetésén láttam egyben ennyi ennivalót, a pap még azt is mondta, hogy a nagymama mindenkinek kíván sok földi jót!
Megkínáltak, szégyellve fogadtam el, a család ízét éreztem a számban, ahány otthon.

Magamra húztam a szürke pokrócot, bakancsostul aludtam el, a váltás ébresztett, ügyelnem kell a tűzre, hogy ki ne aludjon.
Horkolnak, finganak, ha valamit nem bírsz egy férfiban, azt itt halmozottan megkapod, férfi esszencia. Az olajkályha forró, mellé ülök és elalszom, szerencsére időben felébredek, még ég. Bár az sem érdekelt volna, ha kialszik, átaludtam a következő váltást. Kérdőre vontak, hogy mi történt? Egyelőre nincs büntetés. Meg még is mit, nem adnak enni?

A kiképzés megannyi értelmetlen reggeli tornából állt, ami alól hamar megtanultunk kibújni.
Ástunk lövészárkot, de az inkább ilyen fűbe hasalós lövész pozíció volt. Telepítettünk aknát, de csak gyakorlót, bementünk egy sátorba gázálarcban, fogalmam sem volt, hogy miről van szó, a többiek prüszköltek, szerintem én még a ciánkapszulát is körberöhögtem volna.
Lőttek élesben három lőszert, meg egy rövid sorozatot, nekem nem engedték, arra hivatkozva, hogy érzelmileg labilis vagyok. Jó igazuk volt, mert amikor behajtottak bennünket a fagyos vízbe teljes menetfelszerelésben, hogy kússzunk, annak nem találtam semmi értelmét. Kimásztam a partra, leültem, és hiába ordított a törzsőrmester, hogy Zvolenszki honvéd hajtsa végre a parancsot, én csak azt vettem le, hogy mit evett ebédre, mert a fogai közül a maradék a karomon landolt.
Aztán robbantottunk trotilt, jeleztünk füstgránáttal, meneteltünk hosszan, visszafelé a felét már teherautón hozták.

Az első eltáv, mindenki izgatott, álltak sorban a század előtt, a tisztek körbejárták őket, ellenőrizték az öltözetet. Én az ablakból bámultam, nem volt hova mennem, nem várt senki.
A századot kellett fűtenem, meg hallgatnom a saját szuszogásom, ahogy visszhangzik a teremben. Magamra húztam, nem ügyelt rám senki, húzta a lábam a bakancs, ami tilos volt.
Reggelihez egyedül sorakoztam, hagytak rá időt, emészthető volt, utána a központi hangszóróból Kossuth rádió szólt egész estig.
A legnagyobb ellensége egy katonának az idő.
Megtanulsz társalogni a semmiről, sorban állni a kantinnál naphosszat, szívni az olcsó cigarettát, unalomig lapozott pornó újságok, könyvek a könyvtárból, Kun Béla összes élete, bámulni ki a körlet ablakán, ha rád tör az eseménytelenség, akkor magadra húzod a daróc pokrócot, vagy maszturbálsz.

Miután megérkeztek az eltávozásról a kopaszok, élményekkel telve, felfrissülve, s bespájzoltak a szekrénybe, elcsendesedett a század. Arra ébredtünk, hogy a behemót szakácsunk, aki olyan részegen jött vissza, hogy a saját nevét sem tudta, oda fosott az ágya mellé. Többen felébredtek, én a kályha mellől szemléltem az eseményeket. Szentségeltek, nyitották az ablakokat, mert elviselhetetlen volt a bűz. Nagyjából éber állapotba pofozták, s mutatták neki a produktumot, hogy takarítsa fel. Fel sem fogta, hogy mi történik vele, kézzel lapátolta bele a vederbe, amit sebtében elé raktak, közben bele is hányt.
Végül valaki mosószerrel felmosott.
A szakácsokat egy órával az ébresztő előtt kellett felkeltenünk, a behemóttal nehezen boldogultam, büdös is volt, álmában összehányta magát és belefeküdt, az arcára száradt.
Nem emlékezett semmire, nagyon nehezen tért magához.
Reggelihez sorakozóóó!
Az étkezőben leültünk az asztalokhoz, senki nem mozdult, nem mentünk ételért, tálcát sem vettünk magunkhoz, nem is beszéltünk össze.
Ösztönösen reagáltunk, és egységesen, senkinek sem volt étvágya, elég volt ránézni a behemót szakács hunyorgó, értetlenkedő, másnapos fejére, ahogy várta, hogy mindenkinek kiossza a porciót.

A század költözött, végzettség szerint elosztottak bennünket a laktanyában. Én maradtam gyalogos az őrszázadban. Egy félméteres, manó ábrázatú századparancsnokunk volt és egy vastag szemüveges törzszászlós. A Wenner Gabi aludt fölöttem, beraktam a matraca alá egy egész alakos Lenin képet, amit a szertárból hoztam el, mikor takarítani voltunk. Így, ha az ágyamra feküdtem bakancsostul, amiért a törzs mindig habzó szájjal üvöltött, akkor Lenin nézett le rám az ágy sodronyai mögül.
Az első estét a gumik szopatással kezdték.
Bennünket, kopaszokat sorba állítottak, belocsoltak a folyósóra tűzoltóslaggal rengeteg vizet és a kezünkbe adták a fogkeféket. Majd erősen habzó mosószerrel végigmentek, belefolyatták, s aztán harsányan röhögve biztattak, hogy gyerünk kopaszok, mire vártok, sikáljátok genyák, járjon a kezetek.
Zeke tizedes volt őrszolgálatban, igazi kis patkány, élvezte, nagyon tetszett neki, jól mulatott rajtunk. Már rég takarodó volt, előtte azért nem merték megcsinálni, mert a takarodóra lejön az ügyeletes tiszt.
Elöntötte a szar az agyamat és felálltam, semmi kedvem nem volt térdelni a vízben és elviselni, hogy teljesen feleslegesen baszogat néhány paraszt.
Bementem a körletbe, levettem a vizes ruhámat és az ágyra feküdtem.
Azonnal utánam jöttek, a nyáluk fröccsent úgy üvöltöztek, hogy képzeled ezt kopasz genya, takaródjál ki a folyósóra sikálni!
Mert, ha nem, akkor mi lesz?
Ez parancsmegtagadás, katonai bíróságra kerülsz, gyerünk, csináld, mit képzelsz magadról kopasz? Hajtsd végre a parancsot!
Továbbra is az ágyon maradtam, vártam a fejleményeket.
Ketten próbáltak felrángatni, az egyik Zeke volt, aki számomra különösen ellenszenves volt.
Ahogy felállítottak belevágtam ököllel az arcába, és teljes testsúlyommal ráestem, hogy moccanni sem tudott.
Ez az, amire nem számított, levegőt is alig kapott, próbált szabadulni, szuszogott, a legjobban az zavarta, hogy mások előtt.
Mit művelnek maguk itt?
Azonnal álljanak fel!
Zeke őrvezető jelentést kérek!
Mindent megpróbált rám terhelni, de azt sehogy sem tudta elszámolni, hogy takarodó után hogyan néz ki a folyosó, és mit keresnek kint a katonák.
Reggel a szolgálatosok és Zvolenszki honvéd jelentkezik a politikai tisztnél!

Nem volt veszteni valóm, nem vétettem a szolgálati szabályzat ellen, a takarodó volt érvényben, ők támadtak rám, én csak védekeztem. De ez egy zártkörű rendezvény, mint később megtudtam Zekének az apja rendőrtiszt, befolyásos ember, nem eshet a fiának baja.
A politikai tiszt úgy nézett ki, mint egy náci, igazi szőke, szúrós tekintetű, mészáros képű.
Éppen nem ért rá foglalkozni velünk, készültek a magas rangú tisztek fogadására.
Jött a hétvége is, így a felelősségre vonás elnapolva, de azért tőlem megvonták a kimaradást is és az eltávozást. Amúgy sem lett volna hova mennem, más elfoglaltságot kerestem.
Találtam átfestő, színező bőrápolót, vérpirosat, vagy ötször kibokszoltam vele a bakancsomat.
Gyönyörűen fénylett, tündökölt akár a vörös csillag, a napfény elcsúszott rajta úgy vigyáztam rá, porszem nem érhetett hozzá.
Eljött a hétfő, megjöttek a magas rangú tisztek, vigyázz menet.
Zvolenszki honvéd a sor elején, mert 192cm magas.
Gyönyörű piros bakancsban, azonnal szemet szúrt nekik, mi csak úgy hívtuk, hogy makkosok, Pestről jöttek.
Tanakodtak, mutogattak, s pillanatok alatt kiállítottak a sorból egy fa alá, hogy ott várjak.
Ha vége a katonai tiszteletadásnak, akkor menjek fel a politikai tiszthez.

Zvolenszki honvéd! Álljon meg ott!
Maga problémás alkat, renitenskedő, de mi majd teszünk róla, hogy elmenjen a kedve a függelemsértéstől. Először megüti az őrvezetőt, aztán ez a piros bakancs, kihívta a sorsot maga ellen.
Hadnagy úr! Ha szabad idéznem a szolgálati szabályzatból, ami a bakancsra vonatkozik…
Mire gondol honvéd?
Kérem, a bakancsnak mindig tisztának és ápoltnak kell lennie, ez az egyetlen egy sor vonatkozik rá.
Kérem én nem gondolom úgy, hogy vétettem volna ezeket illetően, mert kérem nézze csak meg! Tiszta és ápolt, talán az egész laktanyában nem tetszene találni ennyire ápolt küllemű bakancsot.
A hadnagy mély hallgatásba meredt, várakoztatott hosszú percekig…
Aztán döntött, maga innen el lesz vezényelve, de előtte még lesz egy tárgyalás, ahol a század tisztjei eldöntik, hogy mi legyen a büntetése, amiért rátámadt az őrvezetőjére.
Értve vagyok?
Hadnagy úr, ha szabadna megjegyeznem, nem én támadtam rá az őrvezetőre, hanem ő és a beosztottja én rám, én az ágyon feküdtem, mivel már takarodó volt…
Rendben, rendben, erre később visszatérünk, ne higgye azt, hogy megúszhatja.

Nem lett igaza, a nagyvilág közben megváltozott. Az elvtársból bajtárs lett, a sapkáról a vörös csillag lekerült, helyette lett a trikolór, s közben a politikai tisztet is kirúgták.
Ám az elvezénylésem érvényben volt, mert mielőtt a hadnagyot leszerelték, már megírta a papírokat. A többi feledésbe merült, Zeke őrvezető villogó szemeket meresztett rám, nem felejtette el, hogy megütöttem, s kereste az alkalmat, hogy bosszút álljon rajtam.
Baszogatni egyedül este volt alkalma, ha ő volt őrszolgálatban a parancsnok, olyankor mindig velem takaríttatta ki a vécét. Utána csikkeket kellett szednem, de nem törődtem vele, pár napom volt csak hátra.
A katonának kéthavonta egyszer kötelező volt eltávozást engedélyezni, de ha a tisztek igazán ki akartak tolni valakivel, akkor az egyik eltávozás a két hónap első hétvégéjére esett, a másik pedig a másik két hónap utolsó hétvégéjére.
Így kaján vigyorral az arcukon adták le a szolgálatot péntek délután, azzal a biztos tudattal, hogy Zvolenszki honvéd a lábát ki sem teszi a laktanyából négy hónapig.
Kapóra jött, hogy átvezényeltek a balhék miatt Boldogra, Hatvan mellé a lokátorosokhoz.
Legalább kimozdultam egy kicsit, nagy málhazsákkal felszálltam a vonatra, zsebemben a menetlevél, út közben vettem két félliteres rumot, s elrejtettem a hátizsákomban.
Részegen csak nem jelenhettem meg, nem akartam első nap elrontani a renomémat, mikor arra ott a második nap is.
Boldog kicsi falu, kicsi laktanyával és normális tisztekkel.
Nem is nagyon találkoztunk velük, mindenki tette a dolgát, hamar kiismertem magam. A szakaszvezetők sem voltak bunkók, én amúgy is idegen voltam, csak teher voltam nekik. A feladatom földdöngölés volt. A laktanya körül lézeres riasztót építettek ki. Egy lánctalpas dózer tolta a földet, egy másik gyalulta, beton oszlopoknak fúrt lyukat egy traktor, egy gép belehelyezte. Én meg még néhány honvéd állítottuk vízszintbe és döngöltük körülötte a földet keményre. Nem volt nehéz feladat és nem is sietett senki, a tisztek ki sem jöttek utánunk, a szakaszvezetőre voltunk bízva. Az meg, ha látta, hogy a munka el van végezve, nem is szólt hozzánk, feküdt az egyik gépben és olvasott.

Boldog első hétvége, pontosabban első boldogi hétvége, a liter rumom a hátizsákomban elrejtve. Eltávozásra itt sem mehettem, a büntetést hoztam magammal.
A laktanya kiürült, alig maradtunk páran, gyorsan összehaverkodtam az EÜ szolgálatossal és a lánctalpas dózerossal, akik narancsüdítőt iszogattak a kantinban.
Fellebbentettem a fátylat egyelőre egy félliteres rumról, hogy szívesen megosztanám velük.
Nem kellett őket unszolni, hamar egymásra találtunk, vihogtunk, csapkodtuk egymás térdét, annyira, hogy a rum fogytával az orvosi szobában találtuk magunkat, ahol volt 5 literes üvegekben tiszta szesz. Felöntöttük naranccsal, egészségedre, arra még emlékszem, hogy elhatároztuk dózerolni fogunk.
A többit már csak valószínűsíteni tudom. Beültünk mindhárman a lánctalpasba, s mivel a laktanyán kívül nem mehettünk, így elmentünk egy eléggé elhagyatott helyre.
A laktanyának ezen része régen lápos terület volt, és ide csapolták a szennyvizet is, majd hagyták leülepedni, a teteje megszilárdult, benőtte a gaz.
Ide tartottunk, felváltva vezettünk, emelgettük a toló lapot, koccintottunk, gázt neki.
A lánctalpas besüllyedt a mocsaras területen, a nagy súly miatt elég gyorsan, alig bírtunk kiugrálni, csak a kabin látszott ki.
Tanakodtunk mitévők legyünk, a dózeros srác mondta, hogy elviszi a balhét egyedül, várjuk meg a hétfőt, józanodjunk ki.
Nem is lett belőle semmi baj, hétfőn riasztotta az őrséget. Azt hazudta, hogy műszaki problémája volt, s még a laktanyán belül elvitte próbakörre, de nem ismerte a terepet, nem tudott róla, hogy milyen területre ment vele.
Nem is problémáztak vele, a srác tördelte a kezeit, beadta, hogy mennyire sajnálja, megpróbálták kihúzni két géppel, daruval is rásegítettek, de végül le kellett selejtezni, maradt az iszapban, túl nagy volt a súlya, ha minden igaz, azóta is ott van.

Telt múlt az idő, nyugalmas helynek bizonyult, maradtam is volna, ha nem jön közbe az öreg katonák leszerelő bulija. Az EÜ-s sráccal továbbra is jóban voltam, öreg katona volt, utolsó hétvégéje, rakott félre bőven tiszta szeszt. Ismét felöntöttük naranccsal, megint felöntöttünk a garatra. Annyira, hogy szükségét éreztük beüzemelni a mentőautót, egy sötétzöld, dobozos UAZ-t. Tekeregtünk vele a gépkocsi parkban egész délután, még szirénáztunk is, de nem foglalkozott velünk senki, az egész laktanyában ment a buli.
Egyszer aztán megtörtént a baj, a sofőr nekiment egy betonoszlopnak az UAZ-al és kiszakította a kocsi oldalát, hatalmas nyílás keletkezett, másnap kellett volna átadni neki az autót. Nekiestünk kalapáccsal, de így is hiányzott belőle egy darab, részegek is voltunk.
Beáztattunk kenyeret, sarat, szalmát és betömtük vele a nyílást, majd egy falappal elsimítottuk, a külsejére már csak sarat tettünk.
Megvártuk, amíg meghúz és utána lefestettük színre többször is, azt a cumót csak a festékréteg tartotta.
Másnap szerencsésen átadta, észre sem vették, könnyes szemmel búcsúztam tőle úgy röhögtem, el is felejtettem a bajt.
Majd néhány nap múlva kiesett a tömés, s gyanúba keveredtem, mert páran tudtak róla, hogy ott dorbézoltam a már leszerelt sráccal.
Mindent tagadtam, végre találkoztam a laktanya parancsnokával, higgadt ember volt, nyugodtan közölte, hogy visszavezényel Szentesre, tovább nem maradhatok.

Ismerős arcok, hát te merre jártál, hogy kerültél vissza? S közben veregették a vállam.
Zeke volt szolgálatban, közben öreg katona lett, én meg gumi. De a történet nem volt elfelejtve, hiába jöttek közben kopaszok, az egy másik század, tart a kiképzés.
Őrszolgálatba osztottak be, ha tehettem elvállaltam bárkiét, hogy helyettesítsem, csak ne kelljen a századnál lenni Zeke keze alatt, tartottam tőle, hogy revánsot kíván venni.
Őrségben első időben nem túl merész az ember, mert bármikor jöhet az ellenőrzés, váltás 3 óránként. Nyár volt, az éjjeleket jobban szerettem, zavartalan volt.
Kisrádió, szólt a Kossuth, rengeteg könyvet olvastam, szinte az összes Karinthy-t, Frigyest is, Ferencet is, de sok mást mellé. Ha tehettem, szolgálat előtt eldugtam az őrtorony környékén a dobgitárt és 3 óránként gyakoroltam.
A katona legnagyobb ellensége az idő, mindenre csak várni kell. Az őrtorony tetejében halomban állnak a pornóújságok, a padló tiszta ondó, igyekszem a lépcsőn állva élvezni, le a fűbe, hogy ne büdösödjön be. De minden hiába, ha a többi katona nem ilyen alapos.
A lábamhoz támasztva betárazott fegyver, nem tartom fontosnak, hogy mit tehetnék vele.
Ételt, vizet, üdítőt nem vihettem ki magammal, de azért a szimat szatyor mindig meg volt tömve.
A toronyba váltógombos Oriphone, az ügyeletes tiszt, vagy az őrparancsnok néha rám kérdezett.
Jelentem különös esemény nem történt.
Utána első dolgom volt elaludni, ha jött a váltás rendesek voltak, kiszóltak előre, hogy ha alszom, ne lepjenek meg.
Én általában a négyes toronyban voltam, a tó partján. A laktanya legtávolabbi zuga, soha nem járt arra senki, nem hallották, ha gitározom.

Egyik éjjel a laktanyától nem messze leparkolt egy autó, nem láttam belőle semmit, csak a hátsó, piros lámpáit. Na most vagy visszaalszom és nem törődve vele vállalom a kockázatát, hogy esetleg bejön a parancsnoki autó és engem vonnak felelősségre, hogy mit keres a laktanya közelében egy autó, ráadásul nincs is jelentve, se felszólítva.
Egy darabig mérlegeltem, vártam hátha elmennek, de nem. Ajtó csapódott, sustorogtak, maradtak helyben, én meg egyre idegesebb.
Elkezdtem kiabálni, hogy haladéktalanul távozzanak a laktanya 500 méteres körzetéből, ezt megtettem háromszor, majd figyelmeztettem őket a fegyverhasználatra. A torkom a szívemben dobogott, de csőre töltöttem és a levegőbe lőttem, már nem volt visszaút, különben eddig miről óbégattam?
Azonnal beszóltam az őrparancsnoknak, tájékoztattam, de már közben készülődtek, betáraztak, mert hallották a figyelmeztető lövést, a többi őr is égette a vonalat, hogy mi volt ez?
Jött az ügyeletes tiszt is, alakzatban vonultak a laktanya kerítése mellett, mindenki csőre töltve, feszülten figyelve, de határozottan.
Én nem tehettem már semmit, csak várakoztam és meresztgettem a szemem.
Semmi, rendőrök bazmeg, ostoba rendőrök. Megálltak, hogy majd igazoltatni fognak, de nem jött senki, ők is csak várakoztak.
Gondolom először hülyének néztek, aztán meg ki tudja, de kedélyesen elcsevegtek az ügyeletes tiszttel. A dolognak nem lett következménye, mert a rendőrök nem válaszoltak a felszólításra.

A második fegyverhasználatra nem sokkal később, egy békés hétvégén került sor.
Álmosan szunyókáltam a Kossuth rádióra, mikor is fegyver dörrenésére ébredtem fel, s az őrtornyot övező nyárfákról hullottak a levelek. Aztán megint dörrent a fegyver, vadkacsák fel, riadtan repkedtek minden irányba. Ha az a valaki, akit próbáltam alaposan szemügyre venni, kicsit lejjebb céloz, simán átlövi az őrtornyot.
Többen is voltak, fele társaság vadász ruhában, mások civilben. Az én emberem civilben puffogtatott. A tornyom két tó partján volt, a két tavat egy sánc szegélyezte, onnan lövöldöztek minden irányba.
Esélyem sem volt szólni nekik, lehúzódva vártam és figyeltem a fegyverek csövét.
Egyszer megint irányomban lőttek, ismét hullottak alá a levelek. Gondolkodás nélkül csőre töltöttem és hármat a levegőbe lőttem, utána beszóltam az ütire, hogy vadászok vannak a laktanya közvetlen közelében, s az őrtorony fölé lőttek, figyelmeztető lövést adtam le.
Az ügyeletes tiszt az őrparancsnokkal és az őrökkel alakzatba fejlődve kimentek a tópartra.
Megint megvezettek, a laktanya parancsnoka is kint volt a vadászokkal, csoportokba fejlődve mentek az ügyeletes tiszt elé.
Alaposan megijedtem, de a dolognak nem lett következménye, csak kivettek az őrszolgálatból és átraktak a kapusszolgálatra.

Egyik délelőtt miután leadtam a szolgálatot és lefeküdtem aludni, arra ébredtem, hogy…leírhatatlan, a lábujjaim között égő papír fecnik. Felüvöltöttem, velem szemben a kajánul vigyorgó Zeke csapkodta a térdeit és bebiztosította magát, hívott még vagy 10 öreg katonát, nehogy nekitámadjak, a többiek csak a pillanatot várták, hogy mikor ugrok fel, s mikor kapom el a torkát, de nem tettem. Kikapkodtam a lábujjaim közül az izzó papírdarabokat, és elmentem a fürdőbe lehűteni a fájdalmat.
Csillagrúgásnak hívták az öreg katonák, ha valaki megrendszabályozni kívántak, így jártak el.
Olajos, benzines, gázolajos rongy, vagy sima papírdarabok.
Utána Zekének a fogaim között sziszegve megígértem, hogy kicsinálom, nem fogja megúszni, de fölényesen vigyorgott, azt hitte tehetetlen vagyok, holott már egy évvel ezelőtt megtaláltam az iwiwen. Tudom hol lakik, láttam a feleségét, családját, munkahelyét, még az autóját is felrakta a gyökér és látszódik a rendszám.
Szerintem, ha most venném elő, fogalma sem lenne róla, miért kapná.
Így aztán hagyom a fenébe, különben is megkapta az élettől, mozgáskorlátozott lett.

Kapusnak lenni a világ legjobb dolga, szinte minden rajtad megy keresztül. Kezdjük a sorállománnyal, a honvédokat látogatják, s néha olyasmivel is szeretnék őket kényeztetni, ami tilos, a kapus a csomagvizsgálat során el is venné.
Olyanok, mint jóféle házi pálinka. Nem tudom honnan tudták, engem sem tájékoztatott a módiról senki. De, amikor kint álltam az őrbódénál, akkor odajöttek a nagytokájú, vastagbajszú, vidám ábrázatú apukák, s megböködték az oldalam, hogy HE!
Na, vóna itt a Csiszár gyerek…, megtennéd, hogy ezt a finom, kiváló főzetet átadnád neki személyesen???
S, hogy nyomatékosabb legyen, mellé rakott egy kétdekásat, azt nekem, a szolgálataimért.
Ily módon az őrbódé tetejében halomra gyűltek a literes, félliteres kiszerelések + amit nekem szántak. Most nem emlékszem pontosan, hogy Roszik Zsolti, vagy a Rónyai Sanyi ivott-e, adtam e nekik belőle, de én igen, én nagyon sok pálinkát elfogyasztottam.
De a pálinka nem csak fogyasztásra volt alkalmas, hanem üzletelésre is.
Reggel 8h-ra jártak a tisztek, akkoriban még Zsigulival, oszt nesze Zvoló itt a kulcsa mossad le. Azt azért tudta a bambábbja, hogy csak úgy nem, mert bármikor jelenthetném, hogy megalázott, ezért kétdekással hálálta.
S, akkor most térjünk rá a tisztes állományra.
Fene sem gondolta, de szinte az összes ügyeletes tiszt rám volt utalva.
Mert alkoholisták voltak, szolgálatban bűzlöttek a pálinkától, és nagyon féltek a parancsnoki ellenőrzéstől.
A parancsnoki sofőr a kapusok legnagyobb haverja. A hierarchia úgy működik, hogy ő ingyen kap pálinkát, csak szóljon, ha megy a parancsnokért.
Az ÜTI a kapusokkal hozatja a pálinkát, a fejadag liter/fél liter esetén kétdekás, cserébe kussolni kell, hogy iszik és időben jelezni, ha a parancsnoki autó elindult.

Szóval megtörtént, hogy egy fiatal hadnagy volt ügyeletes szolgálatban, egyszersmind, ő felelt a laktanyáért, a jelen lévő katonákért. Igen ám, de nagyon maga alatt volt, mert frissen vált, oszt az asszonynál maradt a lakás, gyerek, meg még követelődzött is. Ezt onnan tudom, hogy majd egy órán át ecsetelte a szerencsétlenségét.
Aztán a kezembe nyomott egy kis baksist, hogy hozzak neki egy liter szilvapálinkát, mondta a házat, hogy hova menjek, mert az öreggel jóban volt.
S ím elindultam, kerékpárra pattantam.
Az öreg már legyintett, aszonta a hadnagy minden nap ide jár, nem mer bemenni a kocsmába.
Megkínált kétszer is, anekdotát is mesélt.
A magam adagját zsebre tettem, a literest meg kézbesítettem.
El is múlt éjfél, egyszer csak szól a kapus szobán a telefon, hogy jön be a parancsnok, 10 perc múlva itt van, készüljetek.
Felcsöngettem a hadnagynak, de nem vette fel.
Többször is megpróbáltam, azt gondoltam elment az őrjárattal a tornyokhoz, de ahhoz túl hülye, sosem szokott.
Felrohantam hozzá, a pultra dőlve aludt, feje a kezeire, horkolt vastagon. Megráztam a vállát, s figyeltem, nehogy a pisztolytáskájához nyúljon ijedtében.
Felijedt, nagyokat sóhajtott, nem volt magánál, nem volt éber. Leszóltam a másik kapusnak, hogy jöjjön, vigyük mosdatni.
A jéghideg víz a csapnál felébresztette, lehányta a bakancsomat, utána mondtam, hogy öblögessen, siessen, mert alig van pár perce, mindjárt itt a laktanya parancsnok.
Sikeresen lecipeltük a lépcsőn, tántorgott, elszámoltattam tízig, hogy észnél legyen, közben már hallottuk a parancsnoki UAZ hangját, alig fél kilométer, kaput kell nyitni.
A hadnagy megint elhányta magát, most a nadrágomat érte, lábbal rugdostam félre a hányást, rá a falra, aztán vastagon port rá.
Megúszta, a parancsnok látta, hogy miről van szó, de nem akarta a bajt a saját fejére, csak a szokásosnál szigorúbb volt, aztán szenvtelenül tisztelegtem, s becsuktam utána a kaput.
Reggel a hadnagy nem emlékezett semmire, hozta a formáját, bunkó módon parancsolgatott, leszarta az előző estét, a felettesem volt.

Minden adódó lehetőséget kihasználtam, hogy kiszabaduljak a laktanyából, mivel a 2*2 hónapos eltávozás folyamatosan érvényben volt, így csak 4 havonta mentem szabadlábra, a mai napig vannak rémálmaim, hogy sohasem szerelek le, az idő, amit bent töltök végtelen, izzadva ébredek.
Egyszer csak jött a diszkós, Balogh hadnagy, cigányképű, rettentő buta, de legalább jó szándékú. Keresett a laktanyai cigányzenekarba dobost. Volt 5-6 kanalas, gitáros meg énekes cigány, de nem volt ütős. Ők lettek a Napsugár együttes.
Jelentkeztem, hogy amióta az eszemet tudom cigányok közt élek, kanalazni, kantázni tudok, már doboltam is zenekarban.
Könnyű dolgom volt, mert nem volt dobfelszerelés, és soha nem játszottam dobon.
Ellenben évek óta olyan helyen éltem, hogy hemzsegett a cigányoktól.
Az összes aprójószágunkat ellopták, ha náluk vendégség volt.
Mostoha apámat leütötték fizetés napon.
Engem is megleptek, amikor egyedül voltam otthon és felforgatták az egész lakást, utána apám részegen átment és mindenkit helyben hagyott, szóval tudtam már velük bánni.
Dorombon, kantán, kanálon a mai napig nagyon jól játszok, köszönhetően, hogy iskola után sokat zenéltünk unalmunkban a cigány külykökkel.
Diszkóst levettem a lábáról azonnal.
A hülye kitalálta, hogy nevezzünk be a zsámbéki katonai ki mit tudra.
Én cigánylány voltam, énekelnem kellett, mert egyedül nekem volt tenor, de inkább nőies szoprán hangom. Szereztek ilyen színes cigány női ruhát, és cipőboksszal festették be az arcomat, két karomat.
Kanálon, kantán játszottam, utána énekeltem, hogy: zöld alma a hónom alatt haaajjj, piros kendő a fejemen jaaajjj, s utána táncolta, pörgött a szoknyám.
A budapesti József Attila színház igazgatója, s díszes gárdája zsűrizett, első helyezett lettem, igen csak elkerekedett a szemük, amikor átöltöztem, azt mondák ez hihetetlen.
Évekkel később a budapesti ifjúsági kórusban is énekeltem, gyönyörű baritonom volt…
Ugye Kettisz?

Hogy miért diszkós?
Az öreg katonák mesélték, hogy Balogh hadnagy volt ütiben és ébresztő után a katonákat kivezényelte az üti épülete elé, felmászott a széndomb tetejére, amit előző nap borítottak le, majd jelzett a stúdiósnak, hogy Boney M.
A hatalmas széndomb tetejéről ugráltatta a katonákat, hogy táncoljanak.
Ezért lett a neve diszkós, amúgy egy szokásos, végtelenül ostoba és alkoholista katonatiszt, aki a saját családját sem tudta egyben tartani, nem hogy egy egész laktanyát. Nem egyszer láttam részegen szolgálatban, csak nem szabadott róla beszélni, mert mindegyik ezzel a problémával küszködött, egymást meg csak nem falják fel.

Közben voltam eltávozáson, de szóra sem érdemes, majd inkább később, előtte arról, hogy mire jutottam a diszkóssal. Volt egy budapesti katonai ki mit tud. Arra is benevezte a Napsugár együttest, de szerencsétlenségemre szerzett a városból egy dobfelszerelést.
Volt egy haverom, aki rendes zenekarban játszott basszusgitáron, őt kértem meg, hogy segítsen ki és tanítson meg dobolni, nyilván látott már dobszerkót közelről. Elmondta, hogy mi a négynegyed, a cintányérra mikor kell ütni, néha kettőt a lábdobon, hogy ne legyen gyanús. Ritmus érzékem volt, nem történhetett nagy baj, megtanultam 5-6 féle ritmust, a többit improvizáltam, azt is megmutatta, mikor kell belepörgetni, meg mi a kiállás.
Balogh hadnagy el volt ájulva.
Nem tudom Pesten melyik kerületben voltunk, de Vörösmarty művház.
Break dance, énekelnem is kellett, meg valaki jött és egy sövényvágóval úgy tett, mint ha levágná a hajam, miközben dobolok.
Természetesen utolsók lettünk, Balogh hadnagy sugárzott, nem adta fel, már a következő fellépést tervezte, nekem meg mindegy volt.
Hazafelé berúgatott bennünket egy útszéliben + bécsi szelet.
Aztán úszóversenyre nevezett be, élükön engem.
Gyakorolni, edzeni nem volt hol, ha szóvá tettem ott a zuhanyzó.
Balatonlelle, 30 fős busz, a cél előtt lerobbant, vontattak bennünket közel egy napig, késő este érkeztünk. Átültünk másik buszra és irány Börgönd, a helikopter bázis.
Aznap éjjel valamitől vadul berúgtunk, csak arra emlékszem, hogy orosz katonákkal akartunk üzletelni, akiktől egy fal választott el bennünket, de az orosz őrök ránk lőttek.
Másnap reggel méregettük egymást, hogy mindenki megvan? Jó nagy marhák vagyunk.
A startkövön nyomtam el a csikket, úsztam vagy 20 métert, utána az egész lelátó rajtam röhögött, mert a többiek profi úszók voltak.
A lényeg, hogy addig sem kellett a laktanyában lennünk.
A többire meg nem emlékeztünk.

Szentesről ismét elvezényeltek, a diszkós volt az oka, meg az a világoskék cigányruha.
Hosszú paróka, magas sarkú, rúzs és púder, mellet zokniból csináltam.
Volt egy haverom, már egy hónapja nem volt látogatója.
Felmentem a kantinba és vettem neki csokit, üdítőt. Aztán mentem a kapusokhoz, váltószolgálat. Zvoló hülye vagy, de lehívták a srácot, hogy látogatója van, bemondták az oriphone-ba.
A srác hamar összekapta magát és sietett le, egy asztalnál magányosan ülve vártam, amint belépett intettem neki, nem ismert meg, sem a látogatóját, csak értetlenkedett.
A hangom hallatán csapott a homlokához.
Mondtam neki bazmeg kussoljál, mert baj lesz, inkább igyál.
Szatyorban csoki, üdítő és pálinka, eljátszottuk, hogy én vagyok az asszonya.
Simogattam a fejét, összeborultunk, sugdolkoztunk, mint mindenki más, közben alig bírtuk röhögés nélkül, és már alaposan be is basztunk.
Az teljesen világos volt, hogy a laktanyából ki nem mehetek, bent viszont maradhatok akármeddig. Úgy annyira berúgtam, hogy sötétedésig vártam, majd felmentem a századhoz, ahol Zeke volt szolgálatban.
Azonnal az ügyeletes tiszt elé cipelt.
De nem volt semmi vád, azon kívül, hogy női ruha, és hulla részeg.
Egy héten belül mennem kellett, indok nem volt, egyszerűen csak nem akartak velem foglalkozni.
Irány Kecskemét, a repülősök, vadászok, az elit osztag.

Karbantartóként mentem át, meszelnem kellett, amit mondtak, vécét, fürdőszobát. Nagyon laza hely volt, imádtam, csupa magas rangú tiszt, normálisan beszéltek, semmi üvöltözés, emberszámba vettek, nem is voltak alkeszek.
Nem ügyelt rám senki, akkor keltem, amikor akartam. Civil ruhába öltöztem, kimentem a boltba reggeliért, vagy csak úgy udvarolni a pénztáros lánynak, akit két hét után el is vittem, s amíg ott voltam Kecskeméten, ő viselte gondomat, már ha érted miről van szó.
De ha nem, akkor lerajzolom.
Minden délelőtt kiadta egy tiszt a munkát, másnap reggel ellenőrizte.
Ennyi.
Nem volt sok meló, kényelmesen meg tudtam csinálni, ügyet sem vetettek rám, én is megszoktam a terepet.
Már előre röhögtem, amikor reggelente 20-30 ember magabiztosan sorban állt orvosira, mert már többször láttam, hogy vagy egy marad, vagy egy sem.
Ezt persze hiába dörgöltem kora reggel az orruk alá, hogy kár a gőzért, mindegyik szilárdan hitt benne, hogy pilóta lesz.
Aztán vagy az EÜ-n bukott el, vagy a pszichológián, vagy a gyakorlati vizsgán.
Végül minden hiába, én is elbuktam.
Reggel jött a tiszt, hogy ott az aula, benne 15db üveg vitrin, azokban életnagyságú űrhajós bábúk. Létra, szedjem ki mindegyiket, másszak be a vitrinbe és portalanítsak, aztán rakjam vissza a bábúkat.
Egy L alakú épület, az aula az L sarkában volt. Az összes űrhajós ruhába öltöztetett bábút kiemeltem a vitrinből, és sorba állítottam a folyósón. Mielőtt nekiláttam volna az üvegvitrineknek, lekezeltem, és gratuláltam a bábúknak.
Pont akkor jött egy magas beosztású tábornok a kísérő személyzettel, s látta, hogy gratulálok a katonáknak. Finoman érdeklődött, hogy milyen eredményeket értek el, a tiszt meg köpni-nyelni sem tudott, csak dadogott, hogy valami hülye gyerek, aki a vitrinek takarításával lett megbízva.
A magas rangú elnézést kért, elszégyellte magát, a tiszt is elnézést kért, elszégyellte magát, engem meg még aznap este elküldtek Szentesre, vége a jó világ.

Újra kapusnak szegődtem, autómosás, pálinkák beszállítása, s egyéb relikviák.
Egy idő múlva a rokonaik annyira megszerettek, annyira a szívükhöz nőttem, hogy külön nekem hoztak csomagot.
Keveset jártam eltávra, tudtak róla, s mivel szolgálatkész voltam, bármit becsempésztem a laktanyába, így gondoskodtak rólam is. De tényleg, füstölt kolbászok, rántott csirke combok, szalonnák, sütemények, no és persze az elmaradhatatlan pálinka, vagy demizsonban a bor, s megannyi bajszos mosoly.
Akkoriban jött rá a századparancsnokra a körletellenőrzési hóbort. Wenner Gabi pont szolgálatban volt, én meg aludtam az ágyamon, a Lenin képem is megvolt.
Arra keltem, hogy a hadnagy finoman megveregette a vállam, s szóvá tette, hogy bakancsban nem alszunk az ágyon.
Már akkor mondtam neki, hogy ugyan tilos, de alszom, s előre elnézést kértem.
Olyan hirtelen keltem, hogy nem tértem magamhoz. Wenner Gabi szekrényét nyittatta velem ki, mert tudta, hogy jóban vagyunk, s nálam van a kulcsa.
Ahogy kinyitottam az ajtót, minden kiborult. Wenner Gabi nem volt pedáns ember, az ajtó tartott mindent. Azt nyitottam én ki. A századparancsnok a homlokához csapott, hogy azonnal rakjak rendet. Volt a falon egy fénykép, hogy a katona szekrényének hogyan kell kinézni, arra ösztönzött, hogy vegyem alapul.
De mielőtt rendbe raknám a haveromét, nyissam ki az enyémet.
Nekem is volt félni valóm, mert ugyan pedáns rend volt, de semmi sem ott.
A rendszabályozott fotóhoz egyáltalán nem hasonlított.
A hadnagy kihúzta a fiókot, egy darabig néma csönd, merengett, filózott, kiemelt néhány kazettát, hogy ezt most kölcsön veszi, de azért rakjak rendet, s utána távozott.
A szekrényemben tényleg pedáns rend volt, a kimenő vasalva, mellette fekete vászonba rejtve civil ruha, a fiókban walkman, tölthető elemek, kazetták, döglött macska lelakkozva, adapter, ha nem elemről, kolbász, pálinka, s különböző nyugati cigaretta, meg drog, de főleg fű.
Szerencsémre fogalma sem volt róla, hogy mi az a fű, azt hitte dohánykülönlegesség, s nem igaza volt?
Viszont ezek a tisztek Szentesen laktak, ahol nem volt hanglemez bolt.
Az én fiókomban meg rendezetten Art of Noise, Muzsikás, Makám, Sex Pistols, Pink Floyd.
A hadnagy szó nélkül rárabolt és csendben tűrte, hogy semmi sem úgy van, ahogy a fotón.
Döglött macskát pl. a cigányok ellen.
Elterjedt köztük és nagyon féltek tőle, pedig sok szekrényt kifosztottak, az enyémet messzire elkerülték. A döglött macskát még Gyulán találtam, kifőztem, lelakkoztam, magammal hoztam a seregbe egy eltávozásról, ahol a paróka miatt a saját anyám sem ismert meg, és koncerten voltam, az első sorban lobogtam.
Most jut eszembe, az összes iwiwes ismerősömet törlöm, akiben nincsen tűz.

Egyik reggel a törzsőr különösen részegen és bosszúsan tört reánk. Ordított, hogy ébresztő, szólt a folyosón az elektromos kolomp, kimentem és stokival levertem a helyéből.
Rögtön lett belőle fegyelmi vizsgálat, csak jöjjön be a százados.
De már napokkal előtte fundáltam én, hogy továbbszolgáló leszek, elmegyek Pestre, ahol a barátnőm van, jelentkezek tisztnek.
Fúú, a századparancsnok, ahogy megtudta, mindjárt azt mondta kolléga.
A törzsőr hülyén nézett rám, amúgy sem tudott magáról, nagyon ritkán volt józan.
Parancsnoki UAZ-al vittek Budapestre a Petőfi laktanyába, mivel végzettségem nem volt, de szép magas voltam, így díszszázad.
Körbevezettek, tetszik látni itt a körlet, mindent hivatalos hangnemben.
Én csak azt tudtam, hogy ha még is meggondolom magam, leszerelnek, addig sem kell Zeke keze alá tartoznom.
Mire visszaértem a laktanyába, már mindenről tudtak, sáros voltam, s kérdezték, hogy én [erről]miért nem szóltam???

Na mindegy, kollegális viszony oda volt, a törzsőr továbbra is üvöltözött velünk, úgy kellett kitérni a pálinka szag elől, nem maradt más védekező eszköz ellene, mint lopni a raktárból, amiért ő felelt.
Sok lopnivaló nem volt, de pl. kanálgép, a bakancsom oldalába minden alkalommal becsúsztattam egyet. S mikor rájött, akkor meg egyet sem, éreztem, hogy nagyon ideges, gondoltam jobb, ha hülyén hal meg. Átkutatott, nézett rám bambán, dühösen, aztán annyit mondtam neki, hogy irigyelem a feleségét.
Miért, kérdezte…
Mert az önszántából le tudott lépni maga mellől, nekem meg kell várni, amíg leszerelnek.
Na, lekiabálta a hajamat, köpködött nagyokat, s megígérte, hogy kicsinál.

Szekrényemben volt walkman, adapter, ha a varta lemerülne.
Mivel levertem a stokival a hangszórót a helyéről, hétvége is volt, kitaláltam, hogy szolgáltatok.
Takarodó után rákötöttem a walkmant a kiálló hangfal vezetékekre. A fejhallgató jack dugóját levágtam, megsodortam, s rákötöttem a csupasz vezetékre.
Nem volt hangos, épp csak ciripelt, és a szöveget lehetett érteni.
CPG, volt egy agyonhallgatott kazettám, a tiszteknek fogalma sem volt honnan jön, rohangáltak fel s alá, részegek is voltak, azt sem tudták mitévők legyenek.
Éjfélig vártam, aztán eluntam sugározni a cépégét.
Minden csoda három napig tart, hamar elfelejtették.

Öreg katona lévén mindenért kárpótolva lettem. Reggelente, ha nem voltam kapus szolgálatban, s nem is volt pihenő napom, akkor kivezényeltek melózni. Vagy teherautóval vittek építkezésre, vagy a laktanyán belül karbantartásra. Ha teherautóra ültünk, akkor tudtuk, hogy nem lesz nagy hajtás, kőműves mellé osztottak, próbáltuk ellépecolni a melót, tiszteknek épült a családi ház, lopott anyagból, ingyen munkából. Az ebédet kihozták, ha túl nagy volt a hőség, akkor fejenként egy kőbányai. Ha most elhangzana a volt tisztek részére az a vezényszó, hogy lopott anyag lépj ki, nem is tudom hány ház dőlne össze az országban. Próbálnák meg most vinni a katonákat ingyen munkára, börtön lenne a vége.
Szóval egyik reggel a századparancsnok azt mondta, hogy Zvolenszki honvéd! Fegyverraktár.
Idegenül hangzott, de még nem tudtam micsoda jóság vár rám.
Ficsor zászlós volt a fegyvermester, nyugdíj előtt álló, megfontolt, udvarias, modoros tiszt, talán az egyetlen normális tiszt az összes közül.
Nem ivott, vele volt a felesége ennyi év után, nem ugatott velem tahó módjára, mindenre megkért, de ügyelt rá, hogy ne legyen a kelleténél bizalmasabb.
Sepregetnem kellett, a fegyvereket dokumentálni, ha bejött egy, akkor szétszedni, portalanítani, olajozni.
Sokol 403 volt az ablakban és kávé illat, azt is kellett főznöm, ihattam is, csak a kezével intett, de értettem, nem ragozta túl.
Az öreg hivatalos ügyben lelépett, meghagyta, hogy mi a feladatom, s behúzta az ajtót maga mögött. Leültem egy székre, végre csönd és nyugalom, a 2 band 7 transistor varázslatosan duruzsolt az ablakban, hírek, déli krónika, ebédelni kéne mennem.
Az öreg sehol, a fegyverraktárt nem hagyhatom itt, mert pecsételni és riasztani is kellene.
Elvégeztem a feladatot, amit kiadott, s az ebéddel sem foglalkoztam.
Mikor visszajött bocsánatot kért, s mondta, hogy majd valahogy kárpótolni fog.

Másnap reggel ismét a fegyverraktárba osztottak be, különös.
Mikor lejelentkeztem Ficsor zászlósnál, mondta, hogy szeretné, ha minden nap én végezném mellette a munkát. Mert minden nap lemegy valaki, de rendetlenek, ahogy elfordul, abbahagyják a munkát, csak cigarettáznak, és azt lesik hol lóghatnak.
Én vagyok hosszú idő óta az első katona, aki precízen kitakarított és a fegyvereket karban tartotta, valamint a feladatot maradéktalanul végrehajtotta.
Meghagyta a századparancsnoknál, hogy kérés nélkül menjek le, nem is kell sorakoznom, reggeli után mehetek az ütire és kérjem a kulcsot, illetve, hogy kapcsolják ki a riasztót.
Szűkszavú ember volt, a munkáját komolyan vette, értett hozzá, nem egy sima az élet elől menekülő ember volt, aki nem tud magával mit kezdeni, ezért katonatiszt lesz, elhivatottság volt benne.
Nagyon szerette a rendet, a papírmunkát és fegyvereket.
Hetek teltek el úgy, hogy mire ő megérkezett már lefőztem neki a kávét, kérés nélkül is megcsináltam, amire vágyott, nem is kellett utasítania, csak kiadta a napirendet, hogy mi a feladatom, majd elment, magamra hagyott.
Védettségem volt.
Ébresztő után kiugrottam a tv szoba ablakán, nem mentem sem sorakozóra, sem reggeli tornára, a reggeli sem érdekelt, amúgy is ehetetlen volt.
Mentem az ütire a kulcsért, onnan a fegyverraktárba. Bekapcsoltam a Kossuth rádiót, lefőztem magamnak egy kávét, s vártam az öreget nagy nyugalomban.
A munkaidó 16h-ig tartott, az öreg akkor köszönt el, én maradtam tovább, tudott róla, mondtam neki, hogy festek, megengedte.
Maradék olaj és zománcfestékkel dolgoztam vászonra, takarodóig maradtam, vagy tovább, attól függ ki volt az üti.
Ha ismerős, aki tudta mi a dörgés, kapott festményt ajándékba, bekeretezve, akkor nem csinált belőle gondot, ha éjfél körül adtam le a kulcsot.
Ha hivatalos volt a viszony, akkor szigorúan takarodóig.

A fegyverraktár a laktanya legtávolabbi pontján volt, mindentől távol, ahol sokáig őrködtem a toronyba a tavak mellett. A raktártól alig pár lépésre volt a sertéstelep, egy külön világ. A malacok állandó felügyeletet igényeltek, ezért 3-4 katona ott is lakott, volt szolgálati lakás, azokat alig lehetett látni, hétvégenként, mikor eltávhoz álltak sorba, vagy ha jöttek vissza, s kapus voltam. Irigyeltem is őket, hogy nem baszogatják egyiket sem soha.
Egy szép napos délelőtt átsétáltam hozzájuk kíváncsiságból, bizalmatlanul méregettek, ridegen viselkedtek, de nem elutasítóan.
Segítettem nekik trágyázni, látták nem ijedek meg a munkától, elmeséltem, hogy tanyán laktam 17 éves koromig, 25 bika, 4-5 tehén, malacok, kecskék.
Hamar egymásra hangolódtunk, s megbarátkoztunk.
Megkínáltak pálinkával, kérdeztem honnan?
Elmesélték, hogy nem messze van egy tanya, onnan veszik, lakik ott egy öreg meg a családja, cserébe visznek nekik sertés húst, s kapnak jóféle házi bort, pálinkát, s kenyeret.
Kenyereeet???
Felnevettek…
Csak nem gondolod, hogy bejárunk a laktanya konyhájára enni, amit ott adnak még a malacoknak sem adnánk oda, ráadásul állandóan 3 napos kenyeret adnak, mert a friss kell készenlétre, háborús helyzetekre.

Egy hét múlva volt az első este, hogy miután leadtam az ütinek a kulcsot, nem a körletbe mentem, hanem a sertéstelepre. Szalonna, sült kolbász, bor, pálinka, sokat csapkodtuk egymás térdét, alaposan berúgtam, úgy annyira, hogy ott is aludtam.
Reggel egy felessel ébresztettek, nézem 5 óra, a malacok már visítoztak, pavlovi reflex, mindig ilyenkor kapnak enni.
Mentem az ütire, hogy elkérjem a kulcsot, azok meg néznek rám elkerekedett szemmel, hogy én hol jártam? El fogató parancs van ellenem, na akkor én kerekedtem el.
Nem mondhattam el, hogy a sertéstelepen voltam, mert akkor többet a lábam sem tehettem volna be. Azt hazudtam, hogy csúnyán berúgtam, s elaludtam a sportpálya füvén. Elég gyűrött volt az arcom, hihető volt.
Beígérték, hogy megfenyítenek eltávozás megvonással, de körberöhögtem őket, hisz amúgy sem volt hová, kihez mennem.
Így minden este maradt a sertéstelep.
Volt reggeli, ebéd, vacsora, napközben Ficsor zászlósnál a munka, s a védettség, bárki keresett megtalált, az öreg kiállt az érdekemben.
Azzal meg nem tudtak mit kezdeni, hogy takarodó után sem jelentem meg a körletben, kilógtam a sorból, de ha őröket küldtek a laktanyában utánam, hogy keressenek meg, már tudták hol vagyok.
Arra nem volt szankció, ha valaki nem lógott meg, de nem is feküdt a helyén, ott voltam én csak egy másik ágyon, másik helyen.
A hétvégék voltak a legszebbek, mert péntek délutántól hétfő reggelig a sertéstelepen voltam. Enni volt mit, s állandóan részeg voltam.

Csaszinak hívták a sertéstelepen a rangidős katonát, aki egyébként honvéd volt.
Beavatott egy hétvégén, hogy miként megy az üzlet.
Papíron elhullik egy disznó, jaj szegény hát nem beteg lett?
Amúgy tényleg likvidálják, de úgy, hogy nyoma sem lesz.
Megy a füstölőbe, meg kolbásznak, húsos szalonnának.
Tiszteket látni néha, hogy karvaly szemekkel susmusolnak, hogy nem lehetne?
S hosszú indokok következnek, de a vége mindig az, hogy feltöltik az otthoni éléskamrát ingyen, cserébe szemet hunynak a felett, hogy Csasziék öntörvényű életet élnek a telepen.
Börtön is meg nem is, ide a tisztek csak kunyerálni járnak az ingyen zabát, meg ha ünnepség van, akkor roskadásig van a tiszti kabin asztala, röhögnek ízetlenül, a húscafatok a fogak közé, pálinkák gurulnak, egészségedre, összesomolyognak, micsoda jó világ ez rájuk.
Aztán félrészegen próbálják elhitetni a sorállománnyal, hogy aljanép.
Ennyi röviden, cseppnyi lelkiismeret furdalásom sem volt, amikor péntek este lementünk a méter mély szennyvízelvezetőbe, ami átment a laktanya kerítése alatt, s az őrök sem láttak be, a lámpájuk sem tudta bepásztázni.
Már legurítottunk néhány felest, a hátizsákban frissen sodort kolbász és hús.
Az öreg tanyája 3 kilométerre.
A nádasban már felegyenesedtünk, jó ideig csöndben meneteltünk, majd jöttünkre egy kutya ugatott, a kertkapu betéve. Az öreg sietett elibénk, a kalapját megemelte, zsíros bajsza alól kíváncsian mosolygott rám, hogy ki fia, s borja volnék, mert még nem látott.
Beültünk a konyhába, hozott egy flaska bort, amíg kipakoltuk az asztalra a hozadékot.
Az asszonya is előkerült, nem gondolt velünk, szigorúan számba vette, amit hoztunk, s mondta az öregnek mennyi bor, mennyi pálinka, ő meg térült a kenyerekért.
Az öreggel ketten hamar eltakarították az útból a húsokat, kolbászokat, s a testes férfi utána letelepedett közibénk. Koccintottunk, sokat kérdezett, mesélt is, ránk esteledett.
Első alkalommal távoztam a laktanyából engedély nélkül, jó érzés volt, felszabadító, örömteli, önálló, határozott és férfias. Nem érdekeltek a következmények, maximum 3 nap fogda, ha elfognak. De nem történt baj, simán bejutottunk a kibetonozott szennyvíz árokban.

Ficsor zászlós megbetegedett, kórházba került, a fegyverraktár ügye rám maradt.
Sok munkám nem volt vele, így bajba is kerültem, mert a századparancsnok szeretett volna beosztani a teniszpályát. A teniszpálya a munkában megfáradt tiszteknek épült, azt előre közölték, hogy a sorállomány nem veheti igénybe, ezért jobbnak láttam, ha sorakozó alkalmával beteget jelentek, s megyek a gyengélkedőre.
Elég volt enni a csokoládé konzervből, amit osztogattak boldog boldogtalannak, s utána mindenki a folyósón focizott vele, megenni vétek volt, viszont, ha szándékosan meg akartál betegedni, akkor kötelező volt megenni.
Hamar bontottam vagy négyet, sorakozóra gyönyörű fertőzőnek tűnő kiütéseim lettek, a százados egy percig sem gondolkodott.
Megfigyelésre a gyengélkedőbe vezényelt, ott meg összehaverkodtam az ápolóval.
Összeröhögtünk, mutatta, hogy rajzol pálmaligetet, színeset, aztán küldi a csajának, meg kéregetik tőle a katonák, szintén csajoknak küldik, van benne naplementés is.
Én meg festek, meg iszok, hja azt ő is.
Van tiszta szesz (ismerős).
Aztán mondtam, hogy nem is vagyok beteg, csapkodtuk egymás térdét, úgy folyt a könnyünk, be is rúgtunk, a gyengélkedőre ritkán jön tiszt.

Az eü szolgálatos srácot vattának hívták, nem véletlenül, mert szerette az annyit inni.
Már egy hete voltam megfigyelés alatt, s közben semmi bajom, hogy egyszer csak azzal állt elő, hogy talált egy seggen ülő tököt. Nem viccelek, akkora tök, mint egy fotel, népiesen hívták seggen ülőnek. A tetején vágott egy karimát, kiszedte a magját és megtöltöttük érdekes dolgokkal. Tiszta szesz volt az alap, utána pitralon, savanyú cukorka, kockacukor a kantinból, narancsüdítő, alma, körte, meg mindenféle gyümölcs, amit találtunk és méz.
Visszarakta a dugót, fel a napsütötte tetőre, s vártunk.
Eltelt egy hét, de inkább több, nem tudom mikor fogyott el a gyengélkedőn a tiszta szesz, de még mindig megfigyelés alatt voltam, mert minden reggel ettem a csoki konzervből, hja azt is tettünk a tökbe.
Egyik reggel azt mondta, ebből elég. Behozta a tököt és leszűrtük a levet.
Elsőre nem ízlett, de nem volt más, így muszáj volt megszokni.
Hatott is, egyre hülyébbek lettünk.
Én vetettem fel, hogy induljunk el a tanyára üzletelni, de mit vigyünk?
A gyengélkedőn csak kötszerek és gyógyszerek voltak, azt vettük magunkhoz és a tökből kinyert butítót.
Mire a laktanya kerítéséhez értünk már nem tudtunk magunkról, és azt sem hogy hova készültünk. Bebújtunk a méteres, kibetonozott, disznószarral, disznóhúggyal teli szennyvízelvezetőbe. De közben kitekintettünk, meg felugráltunk vihogva: hogy ide lőjetek!
Az őrök nem tudtak nem észre venni, mindkettő bejelzett, de már kívül voltunk a kerítésen.
Az ügyeletes tiszt bekísért bennünket a fogdára, ezt csak sejtem.
Hajnalban tértem magamhoz a priccsen, magamra húztam a szürke daróc pokrócot, hányingerem volt, gyűlöltem mindent és mindenkit, mit keresek én itt???

A századparancsnok lehozatott kettőnket a sorakozóra elrettentő példaként.
Csúnyán festettünk, nyakig disznószarosan, koszosan, gyűrötten. Nem nevettek rajtunk, jobbára öreg katonák voltak, megértették a helyzetünket.
Lefürödtem, alig álltam a lábamon, de a parancsnok kivezényelt a teniszpályára hordani talicskával a salakot.
Még jó, hogy volt egy kis dugi pálinkám a szekrényben, gyorsan megosztottam magammal, enyhítve a fájdalmat.
Bosszút forraltam a százados ellen, gondoltam megviccelem. Leborotváltam a szemöldököm, szépen fehérlett, világított, a kecskeszakállam helyét az ajkam alatt meg leragasztottam sebtapasszal. Minden reggel borotváltam a szemöldököm, nehogy visszanőjön.
A sebtapaszra meg azt hazudtam, hogy megvágtam magam, de 2-3 hét múlva levettem, s gyönyörű szakállam nőtt, rendesen lehetett pödörni.
A százados, amikor meglátott elzavart a fenébe, hogy látni sem akar, inkább ne menjek többet sorakozóra. Leborotvált szemöldökkel, miniszakállal úgy festettem, mint az ördög.

Rövid időre külső őrségbe osztottak, a laktanyától távol üzemanyagot és lőszereket, gránátokat őriztünk, napi egy üti ellenőrzés, amit a kapuszolgálat lejelentett, ha jött.
Remek móka volt, elvállaltam két hétre, be sem kellett menni a laktanyába, élelmiszert hoztak bőven, tele volt a hűtő, pálinkát is csempésztem ki magammal.
De a külső őrségben is volt mód üzletelni, az intézetis csajokkal.
Elszöktek az intézetből, napokig úton voltak, kiéhezve, koszosan.
Átengedtük őket a kerítésen, hatalmas nyílás tátongott, ahol rendszeresen ki-be jártak.
Lefürödtek a zuhanyzóban, meleg ételt kaptak, cserébe szexelhettünk velük, és loptak piát a közeli közértből.
Egyik este szolgálatban voltam, három lány jött a kerítéshez és integettek. Bekísértem őket az őrszobára és az egyik kis feketével lebeszéltem, hogy ha evett, fürdött, akkor jöjjön ki a toronyba.
Volt nálam 1 liter pálinka és szóda, majdnem futkosó lett a vége ennek a kalandnak.
Őrtoronyban nehéz sexelni, amúgy is ittasak voltunk, én a végére beszélni sem bírtam.
Az őrszobán is alaposan berúghattak, mert nem vették észre, hogy a kapunál ott áll az üti autója és bebocsátásra vár.
Csak akkor kaptak észbe, amikor dudálni kezdett.
Nekünk a toronyba elfelejtettek kiszólni, arra figyeltem fel, hogy sorjáznak a kerítés tövében.
Ilyenkor ki kell menni, felszólítani őket, hogy: állj ki vagy!!?
Majd, ha igazolta magát, akkor jelenteni kellett, hogy ki vagyok, mi vagyok, különös esemény nem történt.
Már azzal problémám volt, hogy az őrtorony kilépőjén egyenesen megálljak,