Napok óta keresem a méheket, fűben gyermekláncfű sárga virágain, virágzó meggyfán, az almafánk is néma, nem dongják körül, a méhek eltűntek. Nem húznak a levegőben sem, nem táncolnak egymásnak, hogy figyu, menj erre egy kis nektárért!
Darazsakat sem látok, csak lódarazsat, akkorák, mint a kisujjam. Esténként benéznek a nyitott ajtón, ülök a gép előtt, csak a vastag búgásra figyelek fel, alkalmas fészkelőhelyet keresve. Adok neki a papuccsal, majd kidobom a teraszra, s a macskáim érdeklődve pofozzák.

Egy pillanatra átfut rajtam, hogy mikor 2007 kora tavasszal én is mentem kiccsaláddal, Suzukiba be, számunkra alkalmas lakóhelyet keresni, s a harmadik falu után valaki rácsap a Suzuki tetejére, s mi meg kilapulva nézünk, mint a légy.

Voltam vagy 10 éves, arany Bandikával, kedvenc unokatestvéremmel gazulni indultunk, abból már nem sül ki semmi jó. Ha mi ketten összeereszkedtünk, az vérforraló volt, na nem nekünk, mások számára. Hol dinnyét lopni mentünk, s a csősz utánunk eredt kismotorral, menet közben hajigáltuk el a kerékpárról, mint aki ott sem volt. De elkapott, a fülünknél fogva cipelt haza a csősz Manyikához, Bandika anyjához. Manyika orbitális kiabálást rendezett a csősz füle hallatára.
Miután a csősz kitette a lábát, már azért szidott, mert ilyen kicsi dinnyéket hoztunk.
Mikor elindultunk kézi kocsival fémet gyűjteni, hogy elvigyük méh telepre, az is bekerült a történelem könyvbe. Már annyit gyűjtöttünk, hogy nem bírtuk húzni, épp egy tó mellett haladtunk el. Levettük a hűtőgépet és a horgászok legnagyobb örömére beetettünk vele, a fele kiállt a vízből.
Megkergettek bennünket, elfutottunk, a kocsit hátra hagyva, de amikor megnyugodtak a kedélyek, újra előbújtunk a sövényből és egy tárcsás hajdu mosógépet vágtunk be a tóba hangos röhögés kíséretében, hogy majd mi beetetünk nektek, ti csak lessétek a halakat.
Futás.
Adrenalin, kitágult pupilla, ziháló lélegzet, bokor mögé bújva.
A horgászok fel s alá jártak, mint a megzavart hangyák.
Megvártuk, amíg beesteledik, addig elmentünk egy sport szeletért a tetű kocsmába.

Másnap is útnak indultunk fémet gyűjteni, de nem lett jó vége. Találtunk nagyon sok vegyszeres dobozt, amiben növényvédőszer volt, gyomirtó. Csak a fém kellett, a tartalmát beöntöttük a patakba, ami az élővízcsatornába folyt. Még az újságban is benne voltunk, apám kivágta a cikket, és hosszú évek múltán elém rakta. 1980 környékén piszkoskodtunk ennyit, de volt ennek böjtje is, a mai napig a testemen hordom a bélyegét. Bandikával megfürödtünk a sarkadi hídnál lévő pecében, mire hazamentünk belázasodtunk és gennyes fekélyek keletkeztek másnap reggelre a lábunkon.
Napokig vert a víz, reszkettünk, de talpra álltunk.
A méhész legnagyobb szerencsétlenségére.
Gombát szedni indultunk. Szegfű gomba volt dögivel, a piacon egy tételben megvette a pizzériás, ha be volt vizsgáltatva. A tehénlegelőn nagyon sok szegfű gomba termett, 2-3 óra alatt összeszedtünk 20kg-ot. Meg őzlábgombát, csiperkét, óriás pöfeteget. Kora hajnalban keltünk, megitattuk, kipányváztuk a teheneket és irány a legelő. 5 X 5km-es terület. Csak a boszorkányköröket kellett figyelni, akár a pillangók, hamar tele lettek a zsákok. Felkötöttük a kerékpár hátuljára, a malaclopó csomagtartóra, és gyí a piac. Hamar bevizsgálták, ki sem pakoltunk, jött a pizzériás, alkudozott és a reggeli hűs bankók elfértek a tenyerünkben, nem hoztunk rájuk szégyent. Rágógumi, fagyi, nagy pohár málna a presszóban, mignon, sarokház a sütisnél, és műanyag katonák, indiánok, cowboyok Kubiczánál a játékosnál. Egyszer vettünk közösen egy nagyon drága játékot az Ofotértban, Kinderbox volt a neve. pici műanyag készülék, kézzel tekerhető rövidfilm volt benne, csodájára járt az iskola, aznap én voltam a sztár. Persze, mert ezek otthoni kölkök voltak, vagy hétvégi gyerekek, apjuk elvitte vasárnap fagyizni a Szikeshez, vagy a Százévesbe.
De saját pénzük nem volt, így természetesen kiverte náluk a biztosítékot, hogy nálam, a tanyasi gyereknél olyasmi volt, ami számukra elérhetetlen. Reggelente 20dkg nyári felvágott, Melba kockával, macis kakaóval. Saját pénzből.

Bandikával reggelente betörtünk a borforgalmi telepre is. Semmi különös, csak nagyon korán kellett kelni. Hajnal 4h-kor, akkor még aludt a portás. Én átmásztam a kerítésen, s kidobáltam 4-5 rekesz pezsgős üveget, az volt a legdrágább. Reggel 6h-kor nyitott a Budrió abc, az üvegeket visszaváltottuk, közben loptunk cigit, vettünk lecsókolbászt, macis kakaót, vagy karamellás tejet.
Beültünk a vasútállomásra a váróterembe, és egymás térdét csapkodva, vihogva megreggeliztünk.
Maradt pénz zizi-re is, amit az utasellátóban vettünk meg, vagy éppen színes, fényes papírba csomagolt csokit, hozzá málnaszörpöt, amit hosszú, vastag kanállal kevert meg a pultos, a pohár alján festékjelzéssel, hogy ha ellopod, akkor felismerjék, hogy melyik kocsmából.
Apám imádta ellopni a poharakat, azt hiszem tőle örököltem, nekem is volt otthon kocsmai pohárgyűjteményem.
Juj ezt gyorsan elmesélem. Mentünk Bandikával az utcán, mint a szokásos ganaj gyerekek. Egy ablakon kihajolt egy ember, aki tolószékes volt, hogy hozzunk neki fél liter barack pálinkát.
A Sönné kocsmája közel volt, arra utalt, a pénzt odaadta, mi meg visszafojtott röhögéssel, vihogással néztünk egymásra. Futottunk a Várfürdőhöz és kerestünk egy külföldi buszt. Vettünk tőlük valutát, s utána lélegzet visszafojtva tapadt az orrunk a dollár bolt üvegére, szinte bepárásodott. Toblerone, Tic-Tac, cigarettából meg mentolos Salem. Azt se kérdezték ki fia borja, nem hogy hány évesek vagyunk. Osztrákoktól vettünk Schillinget, vagy a németektől márkát és mentünk egyenes derékkal a dollár boltba. A többi, más otthoni, hétvégi gyerek, meg irigykedve bámult ránk, hogy senki nem kérdez semmit, csak kiszolgál.
Hiába, pénz beszél.

Hol a fenében tartottam?

Nem érdekelnek jelen pillanatban a zavaró tényezők, mindenképpen a méhészről szeretnék írni. Közben jönnek az emlékek, ezernyi jó téma, de nem hagyom magam, pedig egyik ütősebb a másiknál, szinte látom, ahogy a Beatles korszakot megélt tini lányok sikítva rajonganak, hogy guga írj még!!! Gugaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!

OK.

De most már tényleg a méhész.
Bandikával, arany Bandikának hívom, s most hirtelen eszembe jutott egy sokkal későbbi történet, ahogy egy takarítónőt magáévá tett, akinek volt férje, gyermekei.
De kihagyom.
Méhész, méhész, méhész, akkor is.

Gombát szedni indultunk. A Lukucz tanya előtt volt egy akác erdő, előtte sok-sok méh kaptár.
Rácsodálkoztunk, s szinte egy vezérfonal mentén emeltük kézbe a göröngyöket, hogy megdobáljuk. Sikítoztunk örömünkben, hogy a méhek kirajzottak az ütés nyomán a kaptárból.
Láttad, figyelted mekkora felhő?
Aztaaaaaaaaaaaaaaa.
Ezt figyeld, s megemeltem egy nagyobb, száraz földgöröngyöt, eldobtam, csak úgy porzott a kaptár oldalán, nyomában hatalmas felhő, megriadt méhek, ahhoz messzi voltunk, hogy észleljenek.

Újabb göröngyért hajoltam le, s mikor emeltem a magasba, hogy eldobjam, egy erős, inas kéz megállított. Nem szólt, csak megszorította a kezem, nem fájt, csak tartotta, nem engedte, hogy eldobjam. Szigorúan nézett, ereimben megfagyott a vér.
Az első kérdése az volt, hogy mit csinálsz te fiú?
Bandika akkor már futásnak eredt, eltűnt az akácos sarkánál, futott a tanya felé anyámhoz.

A méhész közben nem engedte a karomat el, magával húzott, nem erőszakosan, de határozottan.
Számítottam egy hatalmas pofonra, de elmaradt.
Mint, amikor Bandikával utaztunk vonattal Békéscsabára és én bezártam a wc ajtaját belülről, majd kimásztam az ablakán és Bandika kinyitotta a vonat ajtaját, ahol menet közben bemásztam.
Tudtuk, hogy az állomáson sokan kávéznak, akikből a kisördög kihajtja a matériát. Hatalmasat röhögtünk, amikor a térdüket összeszorítva várakoztak a bezárt ajtó előtt. Csapkodtuk egymás térdét, az első pofonig. Utána hirtelen megeredt a nyelvem, hogy én zártam be belülről. Persze a melós, aki majdnem összeszarta magát, megfenyegetett, hogy el ne merjem mondani a pofont senkinek!!!
Nem mertem elmondani.
Én magam vertem el hosszú évek múltán Békéscsabán egy kocsmában.
Billiárdban.
Úgy megvertem, hogy nem győzött fizetni, sorba kérte a köröket.
Nem tudattam vele, hogy ismerem, mert olyan részeg volt, hogy azt sem tudta melyik bolygón.

Szóval a hatalmas pofon elmaradt. A méhész bevitt a kaptárok mögé, kámzsát adott rám, füstölőt gyújtott, és megkért, hogy fújtassak vele.
Felnyitotta a kaptárt, majd egy másikat is.
Megmutatta a kereteken pihenő méheket, elmagyarázta, hogy mit dolgoznak, mi a hasznuk, hogy gyűjtik a mézet.
Bevallom érdekes volt, nagyon élvezetesen mesélt, mindent megtudtam a méhekről, mert közben kérdeztem is. Ellenőrizte az összes kaptárt, lendületes előadást tartott, elmondta, hogy virágpor, méhpempő, anyaméh, hogyan telelnek, mivel eteti őket.
Utólag elmondhatom, hogy rendkívül bölcs ember volt, mert neki köszönhetem, hogy hosszú évekkel később bátran fogtam bele a méhészkedésbe.
Nem vert szájon a helyszínen, s én nem dacosan, haraggal a szívemben távoztam onnan, azzal a tudattal, hogy vén hülye, akkor is nekem van igazam.
Valamit megláthatott bennem az öreg, mert meginvitált későbbre is.
Én meg kaptam az alkalmon, immáron Bandika nélkül, s minden hétvégén segítettem István bácsinak a méhek körül. Kaptárból kirajzott, s későn észlelt méheket fogtunk be, új kereteket helyeztünk a kaptárba a méheknek. Vizet helyeztünk el több ponton, hogy tudjanak inni, vártuk az akác virágzás végét, s utána költöztek a méhek teherautóval egy másik vidékre.

Hjaj, ezt feltétlenül elmesélem, mert nagyon érdekes. A méhek rendszeresen takarítják a saját kaptárukat. Rendkívül tiszta élőlények, kihordanak mindent a kaptáron kívülre. Ha megtámadja őket egy darázs, akkor megölik, feldarabolják és kiviszik. Van olyan, hogy a darázzsal nem bírnak el, mert nagy, akkor sok méh körbeveszi és a szárnyuk gyors mozgatásával 41˚C fokra hevítik, amit már nem bír elviselni és elpusztul. Utána feldarabolják, s kiviszik a kaptáron kívülre. Szintúgy a molylepkét, mert van olyan lepke, amelyik bukik a méhviaszra. Azzal könnyen elbánik, ha betéved a kaptárba, de az egér keményebb dió. Azt miután megölik, csak néznek, mint a lény. Teljesen tanácstalanok, persze ez nem igaz. Se feldarabolás, se kivitel. Az egér marad bévül, igen ám, de bevonják viasszal. Találtunk az egyik kaptárban viasszal bevont egeret. Nem kezd el bomlani, ép marad, nem érintkezik oxigénnel.
S, amikor pedig a medve téved a kaptáron belülre...
Akkor nem marad ép kaptár a nyomában, de ezt szerencsére sikerült ezidáig elkerülnie.

Hjaj, még ezt is elmesélem, mert szintén nagyon érdekes. Van egy közmondás, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Ez a méhek világában nagyon működik, ha vége a gyűjtésnek, és berendezkednek a télre, akkor a heréket egyszerűen megölik. Érted, vannak olyan méhek, amelyek azért vannak, hogy a családot szaporítsák, szó szerint, név szerint herék.
Hát ezeknek kampec, nehogy már felzabálják a melósok elől a kaját.

Napokban olvastam, hogy ennyi meg ennyi rendőrből van hiány Magyarországon, meg, hogy 800.000 rokkantnyugdíjasunk van, megannyi fölös közalkalmazott, börtönben is, évtizedekig segélyen tengők, s lengők. A politikusainkról ne is beszéljünk.
Méhekre kéne bízni az ország vezetését, szó szerint tejjel, s mézzel folyó Kánaán lenne.

Hjaj, ez is nagyon érdekes, ki nem hagynám. Láttam a méheket táncolni, a kaptár bejáratánál táncolják el egymásnak 3D-ben, hogy hol a nektár. Aztán vannak az őrméhek, a kaptár bejárata előtt járőröznek, s ha rendkívüli esemény van, akkor figyelmeztetik a bent lévőket, akik kirajzanak a védelemre. Képzelheted, hogyan értelmezhették a repülő földgöröngyöket, hűha, szitu van, aztán méhfelhő. Kirajzottak, nem találtak semmi megtámadható, megszúrhatót, feldarabolhatót, s viasszal bevonhatót. Püfff, csatt, utólag nagyon sajnálom őket, főleg, amikor eszembe jut, hogy miként szorult el a szívem, az elpusztult méheim láttán.

Elszaladt a nyár hamar, István bácsi visszahozta a méheket egy Ifával, (milyen színű Ifára gondoltál? Mert kék volt) hívott, hogy segítsek, mindig mézzel fizetett, anyám is megdicsért.
Késő este jöttek, az Ifa lámpájának fényénél pakoltuk le a platóról a kaptárakat, a lábam szárán másztak a méhek és csíptek, de előtte már olyan sok csípést kaptam, hogy immúnis voltam rá, a fájdalmat ugyan éreztem, de semmi hatása nem volt a mérgüknek.
A kipufogó gáz csípte a szemem, reszketett az Ifa a járó motorral, eltartott két óráig, amíg minden a helyére került. István bácsi az Ifa vezetőfülkéjébe terelt, a lábam mellé rakott két literes üveg mézet, igazi akác, a másik meg repce.

A sofőr Sanyi, vagy is Sándor, mert így csapott a tenyerembe, hogy Sándor, és röhögött hozzá. István bácsi csak Sanyizta. Sándor, aki Sanyi egy ősrégi Német pornóújságot lapozott. Kézfejével vállonvert, nyomatékosan, hogy heee? Kölök! Láttál már ilyet? Nézd micsoda homlokos pinája van..., bírnád mi? Lennék a karosszék helyében he-he, és eleresztett egy zsíros höhögést hozzá.
Bozontos nő volt, csak a nagy feketeségre emlékszem a lábai között, semmi sem jutott eszembe róla, nem volt kialakult nemiségem, csak kisfiú voltam.
Sanyi járó motornál kiszállt az Ifából pisálni, félterpeszben az erdő szélénél, és a válla felett szólt vissza, hogy otthon a csapba szokta.
Utána beült István bácsi is, hazavittek, anyám jajveszékelt, hogy hol voltál eddig? Semmi, csak a méhek. A méznek nagyon örült, sosem adott volna érte pénzt, kívül esett az érdeklődési körén.

Eljött a késő ősz, ideje volt a méheket megfosztani a begyűjtött, s felhalmozott kincsüktől. Mézpergetés.
Négyen gyűltünk hozzá össze, István bácsi, a Sándor és a feleségeik, még barackot is nyomtak a fejemre. Egyenként haladtunk, minden kaptárt alaposan átnézve, s téliesítve, miután minden keretet kipergettünk (kivéve egyet), s a kaptárba cukros vizet tettünk. A kaptár bejáratát leszűkítette István bácsi, s mindegyiket letakarta vastag lópokróccal, rá téglát, hogy a szél le ne hordja.
Tiszta méz volt a kezem, nem győztem nyalni az ujjaimat, a repkedő méhek érdeklődve szálltak a kezemre, szívócsöveikkel nyalogatták a bőrömet, s akkor eszembe jutott a kollégium. Alsó osztályos voltam, mézes kenyér volt uzsonnára, a lépcsőn ültünk és jöttek a méhek sorban, szálltak rá a kenyérre izgatottan, hessegettük őket.

István bácsi meg volt elégedve az évi terméssel, hálálkodott, hogy egész évben segítségére voltam, s megajándékozott egy 5 literes üveg mézzel, anyám összecsapta a tenyerét, nagy tisztességem volt akkor, mostoha apám is somolygott az orra alatt, nem mert szembe dicsérni.
István bácsit azóta sem láttam, minden bizonnyal meghalt, csak az emléke maradt.
Sok mindenre megtanított, ahogy Ő szerette a méheit, amilyen gondoskodással volt irántuk, az megmaradt bennem.

S közben sok víz folyt le a Dunán.
1999 (a túlnépesedés).
Hungaro Casing, közvágóhíd, raktáros voltam, eletromos targoncával furikáztam, műemlék épületek, a cégünk bejárata fölött egy lyuk a téglafalban, a méhek naponta húznak ki, s be.
Mutogattak a hozzánk érkező sofőrök ijedten abba az irányba, hogy veszélyes, darazsak, mi lesz ha?
Egy szép napon a méhek (nem darazsak) kirajzottak a lyukkal szemben lévő falra.
Reggel 8h-ra mentem dolgozni, akkorra már a sofőrök sorban álltak, mint mindig, csak pakolni kellett. Ám most izgatottan rohantak fel, s alá, gázpalackot, perzselőt kerestek, hogy felgyújtsák, felperzseljék a gyilkos, s veszélyes darazsakat.
Még időben érkeztem, leintettem őket, hogy aggodalomra semmi ok, nem kell megijedni, majd én elintézem őket. Akkoriban Szigetszentmártonban laktam a feleségemmel és az 1 éves Leventével.
Kertes ház, a szomszéd néni méhész, volt üres kaptárja, fogtam már be neki is a kirajzott méheit.
A sofőrök hitetlenkedtek, hogy vigyázz öcsi megjárod, a kórházban fogsz kikötni...
Összecsípnek, megmarnak, bucira dagad a fejed, gúnyosan nevettek.
Kerítettem egy nagyobb kartondobozt, kinyitottam, s a méhek alá tartva óvatosan belenyúltam a bolyba, s betereltem őket az anyaméhvel együtt a dobozba.
Ahogy a kezem belé hatolt a méhek közé az leírhatatlan. Nem hasonlítható semmihez, csiklandós, langyos, ahogy a szárnyukkal zizegtetnek, s melegen tartják az anyaméht, féltőn, óvón.
Nem tudnak megszúrni, mert tele van a potrohuk mézzel.
Mikor egy fészekben túlszaporodnak, akkor a méhek egy része kiválik az anyaméhvel, a dolgozók megszívják magukat mézzel, hogy amíg nem találnak fészket tudjanak táplálkozni, ill. az anyaméht is tudják mivel táplálni. Felderítő méhek indulnak útra a kirajzott bolyból, s fészeknek alkalmas odvakat, repedéseket keresnek. Nagyjából 1-2 óra múltán visszatérnek, s megtanácskozzák, hogy melyik a legalkalmasabb hely a család számára. Őszödi beszéd kiszivárgására esély sincs, a herék sorsa mindig ugyanaz. A méhek nem viccelnek.

Nem tudom miről tanácskoztak végül, de jó helyen voltak a papírdobozban, 14h-kor járt le a műszakom, felültem egy doboz méhvel a hévre.
Nagy elánnal újságoltam a szomszéd Ilonka néninek, akinek volt 15 kaptár méhe, s már néhányszor segítettem neki pergetni a mézet, hogy hoztam haza méheket.
Kitakarított egy kaptárt nekik, amit régóta nem használt, s a következő év őszén már két családom volt, saját lépes mézem, s virágporom. Akkor is felnyitottam a kaptár tetejét, ha nem kellett, reggel munkába menet előtt belestem, oké nyüzsögnek, élveztem, hogy megismernek.
Mert ugyanis a méhek megismerik a gazdájukat, s nem támadják meg.
Érdeklődve figyelte, ahogy napról napra többen lettek, szaporodtak, újabb kereteket kellett beraknom, gyűlt a méz, lezárták viasszal, építették a sejteket, hordták a nektárt, és csak nekem.
Az első, s második évben nem sok mézem lett, de saját, az enyém, nem a szomszéd Ilonka néni adta a pergetésért cserébe, hanem én vittem át hozzá a saját kereteimet, s a saját mézem folyt az üvegbe.
Ilyenkor dagad az ember keble nagyra, méhésznek lenni a világ legszebb, legnemesebb munkája.
Érted, méz a vége. A méz már nem hasonlat, hanem valóság.
Ez a sok kis apró jószág összehordja neked, zümmögnek, élik a beprogramozott életüket, s megédesítik a te életedet.
Bementem a parasztházunk konyhájába, s a két ujjamat az üvegbe mártva, majd a mézet lenyalva mutattam a nejemnek, hogy íme.
A felnőtté válás első jele, ha Romániában lennénk, akkor leje (Leu).

No de.
A harmadik évben jöttek nagy fekete felhők, s a környéken elpusztult az összes méh.
A helyi akármilyen mgtsz, a méhészek kiértesítése nélkül kezdett vegyszeres permetezésbe.
Ilonka néni látta is a helikoptert, szentségel a kezét a magasba emelve, de már késő volt.
Ha időben szólnak, akkor bezárjuk a röpnyílást, és a méhek maradnak a seggükön.
Elpusztult az összes méhem, szomorúan, keserűen emelgettem a kaptárak fedelét.
Vagy az alján voltak, vagy vissza sem jöttek. Ilonka néninek sem maradt egy darab sem.
Senkinek sem a környéken.
Kártérítést sem fizettek, de nem is az fájt a legjobban, hisz én nem voltam igazi méhész, csak úgy naivból, mert hozzám nőttek. A társaim voltak, megetettek, megédesítették a szájam ízét, volt mivel foglalatoskodnom, ha a munkából megjöttem. Első utam mindig a nagy almafa alá vezetett, árnyékos helyet kerestem a kaptáraknak, ne tűzzön rájuk a nap.
A járőr méhek körbeszaglásztak, aztán hagytak a dolgomra, konstatálták, hogy a tulaj jött meg, nem bántottak. Néhány tiszteletkör után húztak egyenesen a kert végébe és vissza. Szünet nélkül ellenőrizték a berepülő (hordási?) útvonalukat.
Öntöttem friss vizet az itatóba, leguggoltam a röpnyílás elé, s figyeltem, ahogy ki-be járnak.
A méhek élete egyszerű, hierarchikus, logikus, rendezett.
Egyedül ránk emberekre nem számítottak.

Azóta sem ettem mézet, a kaptárakat elajándékoztam egy induló méhésznek, a házat is eladtuk, azóta is emlegetjük, szép volt, talán igaz sem, de így 40 fölött az ember visszasírja azokat a napokat, valahogy gondtalanabbnak tűnt.

Egyszer sétáltam a nagyobbik fiammal Leventével a Duna parton, már egy másik település, másik ház. Kulcson, Dunaújváros alatt, szép hely, a telek most is eladó (blogspam on www.guga.hu).
Egy nagy fűzfa odvában méhek lakoztak, húztak a Duna fölé, arra volt a röppályájuk.
A túlparton akácerdő, mutattam Leventének, hogy látod? Ezek a szabadon élő méhek, még nem fogta be őket senki, valahonnan észrevét titkosan elszöktek, családot alapítottak, s élnek, termelik a mézet. Először én kaptam a lábam közé a fa törzsét, s kúsztam feljebb, belestem a lyukon, láttam 3 lépet, lógtak alá mézzel gazdagon. Utána a gyereket emeltem a nyakamba, mondtam neki, hogy ne csapkodjon, ha mozdulatlan marad nem bántják, csak figyeljen. Néhány másodperc, elnevette magát, hogy apa láttad?
Nyugi, na gyere csak le, mielőtt gond lesz.
Már nem volt szívem begyűjteni őket, a nyár vége felé jártunk, nem tudtam honnan kaptárt szerezni nekik, pedig megérdemelték volna. A mézet sem akartam elvenni tőlük, egész nyáron gyűjtötték, nem vagyok én medve, ösztönlény, hogy bevonjanak viasszal.

Most 2009 van, a nejem jókat nevet rajtam. Ha lódarázs van a szobában papuccsal kínálom meg, és méltatlanul dobom ki a teraszra, macskák prédájának. Ha méh reked a függöny mögött, akkor finoman a kézfejemre vezénylem, s babusgatva kitessékelem, hogy na jól van cicu gyere, ráfújok, ösztökélem a repülésre. Sajnos ritka, hogy méhecskével találkozom, eltűntek.
Van ilyen városi legenda, hogy a mobil hálózatnak köszönhetően, elvesztették a tájékozódási képességüket, nem találtak vissza a kaptárba, elpusztultak.
Tény, hogy az USA az áfonya (áfonyabuzik) beporzásához Ausztráliából bérli a méheket. Nagy konténerekkel szállítják a méheket át az óceánon, és vissza.
Kínában meg annyira nincsenek méhek, hogy az emberek gyűjtik a virágport és madártollal porozzák be a körtefákat. (by Discovery).
Tévét azért még én is nézek.
Aszongya a média, hogy ha a méhek kipusztulnak nekünk is annyi.
Na most így higgyél Istenben.
Mert, ha a méhek a leggyengébb láncszem, akkor mire megyünk nélkülük?
Se gyümölcsök.
Ez elég kontár munka, nem ártott volna 6 napnál többet áldozni rá.
Én is pihegek, meleg van, nagyon meleg, olvad a sarkkör.
Vagy ez is része a nagy predesztinációnak?
Akkor majd a végén benyújtom a kárigényemet.
Istennek van betétlapja?

Ki biztosítja?

Egy történet akkor jó, amikor bemegyek pisálni és kinyitom a cserépkályha ajtaját.
Kimegyek fáért, majd beviszem a konyhába és csak nézek.
Benyúlok a fiókba zokniért, és egy alsógatyával a kezemben ülök az ágy szélén, s próbálom felhúzni a lábfejemre.
Ilyenkor rendszerint az a visszajelzés érkezik, hogy guga, ez jó írás volt.
Most pontosan ez történt, ne kelljen álnévvel bejelentkeznem, s fényezni magam!