Satira si umorul

Ha Istennek sikerül, akkor nekem is

Ez a második könyvem, az elsőt, a [Beparipát] már ismeritek. Az első fejezetét publikálom a neten, a többit megtartom magamnak, s majd a kiadóval egyeztetek. Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy Írok egy könyvet, mert, eltévedtem, elfordultam Istentől, és megvetettem Őt, haszontalan. Semmire sem jó, nem látható, nem jelentkezik, nincs nyoma az életemben. S, amikor nagyritkán felbukkan, elszégyellem magam.

Így volt ez a napokban is, a nagyobbik fiamat, Leventét szerettük volna kiküldeni Németországba az IYF-re. Tavaly volt először, akkor 13 évesen kivittük a Ferihegyi repülőtérre Csuannal és Csuinnal. Felültek a londoni gépre, alig mertük elhinni, hogy ezt csináljuk, csakis Istenben bízhattunk, hogy nem történik semmi baja. Londonban a Goodnews Mission várta őket, akik az IYF-et rendezték. Épségben hazaérkezett, vidáman, teljesen fel volt dobva, hatalmas élmény volt neki. Vagányan elmesélte, hogy megismerkedett egy afgán sráccal, aki mindenkit meghívott pizzázni. Fiúk, lányok vegyesen a nyakukba vették a várost, elmúlt éjfél, és hajnalig beszélgettek egy bárban.

Szóval most nem jött össze a pénz, túl sok lett volna. Lakásfelújításban vagyunk, megy katonai táborba, utána Beertok fesztivál, meg új fuvola, mivel zenei szakközépiskolába megy. Dj-nek is készül, ahhoz apránként vásárolom neki a felszereléseket. A nejemmel már le is tettünk az IYF-ről, el is felejtettük, de Isten nem. Látta, hogy a szívünkben nincs akadály, mi szívesen elengedjük, teljesen Istenre bízzuk a gyereket, csak nincs rá pénzünk. Egyik nap kaptunk egy cetlit Csizitől, hogy menjünk le a bánki önkormányzathoz, mert gyermekenként kapunk 20-20.000 Ft. támogatást, amit táborozásra ajánlanak költeni. A Mentsük meg Bánkot alapítvány volt a kezdeményező.
Másnap hívott bennünket Daedo, de a nejem nem vette fel a telefont, mert arra gondolt, hogy biztos amiatt akarja nyaggatni, hogy küldjük a gyereket Németországba, de most nincs pénzünk, 20 ezer forintból nem tudjuk oda elküldeni. Jó lesz a Beertok fesztiválra neki, az is egyfajta tábor. Dedo másodjára is hívta a nejemet, s akkor már felvette, mert érezte, hogy valami van. A megérzése jó volt, Daedo örömmel újságolta, hogy Levente el tud utazni az IYF-re, mert csak az oda utat kell fizetnie, a buszjegyet, ami 20.000 Ft. A részvételi díjat nem kell kifizetnie, elintézte, kap szállást, ételt, stb. Hazafelé meg a magyar résztvevőkkel jön autóval, hazahozzák. A nejem azzal tette le, hogy megbeszéli a férjével, aki én vagyok. Milyen érdekes, megint nálam kötöttünk ki.
Tőlem mehet, én is éreztem, hogy ez nem egy véletlen történet, Isten így dolgozik a szívekben. Megvárja, amíg elfogy minden erőm, minden akaratom, s amikor ellankadok, s meg is felejtkezem róla, akkor mattot ad, hogy lepadlózol tőle.
Ma elmentem Eurot váltani a gyereknek, hogy legyen költőpénze.

Mikor Dedo még a Futórózsa utcában lakott, elmentem hozzá meglátogatni, másnapra várta a Koreai sereget, a lelkészeket. Üres volt a hűtőjük, talán egy zacskó rizs, meg valami kenyérmaradék. Kérdőn néztem rá, hogy mit adtok nekik enni? Azt válaszolta, hogy nem az ő dolga, majd Isten gondoskodik róluk. Megkért rá, hogy küldjem ki Denit, aki akkor nálam dolgozott, a Nyugati pályaudvarra a cseh lelkész elé, aki egyébként koreai. Deni ültesse be a kék Trabantba, fuvarozza ki a családjával és a bőröndökkel együtt a Futórózsába. A történet nem is itt kezdődött, hanem előtte vagy két hónappal. Kimentem a Verseny utcai piacra nézelődni. Használt számítástechnikai eszközöket venni, mert ott mindig voltak ritkaságok, és szükséges alkatrészek. Egy hajléktalan embertől vettem 500 Forintért egy bontatlan notebook hálózati adaptert. Ő mondta, hogy ennyi, én nem kakaskodtam, lecsaptam rá, mint gyöngytyúk a takonyra.
Aztán meghirdettem az aproneten, ph-n, hwsw-n, ahol általában jelen voltam. Leírtam a fontosabb paramétereket, hogy hány volt, hány amper, milyen csatlakozó, s hogy 25.000 Ft. Aztán ültem a babérjaimon. Semmi, a kutya sem jelentkezett rá, pedig akkoriban még pörgés volt, 2003 környéke lehetett. Eltelt az a bizonyos két hónap Dedóig, nem tudtam eladni a notebook töltőt. A hirdetések lejártak, nem is foglalkoztam vele, elkönyveltem, hogy lehetetlen küldetés. Ott figyelt a polcon, szépen, s bontatlanul.
Deninek mondtam, hogy sürge pörge ugorjon ki a Nyugati pályaudvarra a Trabantjával a lelkészért és a családjáért, vigye őket mindenestül a Futórózsába Dedóhoz.
Már kint volt az utcán, és hallom, hogy söndöröndöndö engeeengeeeeng váttüüün, váááhhhh. Beindította a Trabantot, s egyszer csak csirren a telefonom. Villog a Nokia 3310. Igen? Guga Bt, hja, miben segíthetek? Bemutatkozott, és nagyon hadart, hogy most jött haza külföldről, még kint a hollandoknál olvasta a hirdetésemet, le is mentette, de most nem látja. Szóval elhagyta a laptop töltőjét, és szüksége lenne rá, ha még megvan. Mert a boltban 40.000 Ft-ba kerül, s ha ez tényleg új, akkor nem sajnálja rá a 25.000 Forintot. Megnyugtattam, hogy új, s mivel ez egy számítástechnikai szerviz, simán tudok rá vállalni 6 hónap garanciát. Kérdeztem, hogy érte jön, vagy szállítsuk ki? Nagyon örülne neki, ha kiszállítanánk, és sürgős, mert dolgoznia kell, de a lemerült laptoppal nem megy semmire. Lediktálta a címet, a Nyugati pályaudvar mellett volt közvetlenül. Denit visszahívtam, s a kezébe nyomtam a laptop töltőt a pontos címmel, hogy ezt előtte feltétlenül intézze el, s utána a pénzt nyomja Dedo kezébe, mert ez pont egy olyan helyzet, amit Isten teremtett.

Két héttel később elmentem Dedóhoz Istentiszteletre, és a prédikációját azzal kezdte, hogy Isten miként gondoskodik a vendégekről. Elmesélte, hogy mennyi pénzt kapott, nem említett név szerint senkit, mert nem a mi érdemünk volt, egyedül Isten dolgozott, nekünk lehetetlen volt. De ahányan ültünk ott, mindenkinek ugyanaz járt a fejében, mert az én történetem nem egyedülálló, másoknak is ez jutott. Dedo nem hiába mondta, hogy ő nem fél. Ha Isten vendégeket hív hozzá, akkor rájuk való tekintettel a kezébe adja a többletet is.

Istenről már írtak sokféle könyvet, én olvastam, de egyik sem Istenről szólt, hanem arról, amit az ember megtehet Istenért, vagy meg kell tennie. Fogadd a szívedbe Jézust, meg ilyen ostobaságok, azt hiszik ilyen egyszerű, és másnap hopp, megváltozik az életed. Eddig egy bűnös ember voltál, mocskos, meg szegény, aki csak a bajjal jár egy úton. De ennek vége, Jézus a szívedbe költözik, és a kifizetetlen számláknak vége, a házasságod rendbe jön, a beles-puhos tested nem levegőért kapkod, hanem lefogysz, lesz új autód, szép házad, egészséged, s ha mindez nem lenne elég, a boldogság akkora, hogy még a mennyországba is bejuthatsz.
Na, elmentek a fa**omba!
Miért, mi nem tetszik így hirtelen? Gondolod, hogy nem beszélhetek így, mert Isten megbüntet? Miért tenné? Hazudtam? Na ugye!

Az egyház, legyen szó bármelyikről is, amelyik be van jegyezve, s képmutatóan, hangosan imádkozik, hogy már a média is behány tőle, az egy intézmény. Érted, mint a posta, vagy egy orvosi szakrendelő, szolgáltatást nyújtanak. Istenről fingjuk sincs, mert ha lenne, nem hordoznának körbe egy mumifikálódott kézfejet. Gondolod, hogy Isten ennek örül? Vagy örömét leli abban, hogy Német Sándor ráteszi valakinek a fejére a kezét, s az eldől, majd boldogan felkel, miközben érthetetlen nyelven motyognak körülötte? Micsoda aberrált egy világ, beteg, és nem szűnik meg folytatni, még hirdetik is vidám vasárnapokon. Vagy most mondjam a hívőket, akiknek a lábuk szalad pletykálni a templomba kongatás előtt, hogy én vétkem, én bűnöm, bocsásd meg Atyám a vétkeimet, aztán szétpletykálják a falut, és szigorú szemmel néznek. A pap feloldozza őket, vegyétek az ostyát, én testem, én vérem. A hívők persze elhiszik, hogy minden rendben, hisz ez a hagyomány, sok száz éve bolondítják őket.
Ilyen könyvet még nem írtak Istenről, én nem fogok elkendőzni semmit, nem vagyok büszke semmire, ez valóban Istenről fog szólni, válasz mindegyikre.

Istennel a viszonyom 1978-ban kezdődött. Rugdaltam a port a gyulai vasútállomáson, sétáltam a sínek mellett, s Punyira gondoltam. Punyi osztálytársam volt, elszigetelt ember, senki sem akart róla tudomást venni. Nekem haverom volt, ugyanolyan selejt.
Szünetekben radírt dörgölt a kezei között addig, amíg forró nem lett és az orrom alá tartotta, hogy szagoljam meg. Szagos radír, amit mindenféle színben lehetett kapni, imádtam az illatát, s bejárni a papírboltba, ahol a nagybátyám felesége dolgozott. Dekoratív nő, hatalmas csillogó szemekkel, és keblekkel. Mindig adott puszit, és átölelt, akkor is bementem oda csellengeni, ha semmi dolgom nem volt, imádtam azt a kék egyenruhát rajta, ahogy a pénztárban ült, s kivillantak a combjai.
Punyi tekergette azt a radírt, s közben teljes átéléssel mesélt. A szobája falán, a Fényesi szőlőkben, ahol lakott, rengeteg cigarettás doboz volt, gyűjtötte őket. Nem volt nehéz dolga, elindult a csabai út mentén, ahol a kamionosok jártak, s bement az árokba. Camel, Pall Mall, Royal, Marlboro, KIM, Salem, Gauloises, Dunhill, Carlton, Davidoff, Ernte 23, Kent, Lucky Strike, More, Ronson, és valahány név a naptárban, neki mind megvolt mindenféle színben. Mert mentolos, light, vagy csak úgy. De csodálatos gyűjteménye volt. Ezeket a cigarettákat akkoriban csak a dollárboltban lehetett megvásárolni, vagy a külföldiek által eldobált üres dobozokat összegyűjteni.
Punyi mesélte, hogy az egyikben talált 10 Schilinget, az oldalába volt begyűrve, Tic-Tac-ot vett belőle a dollárboltban, de nem kínált meg belőle.

Elhatároztam, hogy nekem is lesz egy gyűjteményem, Punyit nem lekörözni akartam, mert az lehetetlennek tűnt számomra, hisz még azt sem tudtam, milyen gyűjteményem legyen, mibe fogjak. Csak úgy néztem a rozsdás földet a sínek mentén, s egyszer csak ott tündökölt egy aranykék, csillámló színű, megigéző kupak a síntalpak közében. Felemeltem, magamhoz vettem, nem volt rajta felirat, csak a színe fogott meg, olyan volt, mint a tenger, vagy az ég, nagyon szép kék, elkápráztatott. Ugyanezt az örömet legközelebb 30 év múlva éreztem, teljesen szétcsúszva, szétcsapva, beszívva, bebélyegezve kerékpároztam a Hungárián. Brutál nagy Sennheiser fejhallgató rajtam, és dübörgött a Prodigy. Egy toronyház tetején kék neonlámpa, megálltam, messziről kiszúrtam, nagyon magasan volt. Leszálltam a kerékpárról, s csak csodáltam, aztán elnevettem magam, s azon, ahogy nevettem egy kicsit, elkezdtem kacagni, majd hangosan, visszatarthatatlan módon hahotázni, folytak a könnyeim, nevetőgörcs, s nem tudtam az okát, nem tudtam kivédeni. Mikor végre megnyugodtam, s levegőt is kaptam, elkezdtem gondolkodni, hogy normális vagyok? Isten mit szól ehhez az egészhez? Nem vagyok különb azoknál, akik hányják naponta a keresztet, ugyanolyan mocskos állat vagyok.

Hazavittem azt a kupakot, Isteni szikra, mert Isten ismerte a lelkemet, még mielőtt megfogantam volna, tudta, hogy mi jó nekem. Annak a kupaknak olyan nagyon megörültem, hogy másnap már csak a földet lestem. Elkezdtem mindenféle kupakokat gyűjteni, ahol sok ember megfordult. Ligetben, buszmegállók környékén, vagy április 4., majális, meg mindenféle kommunista forradalom napján, ahol vedelték a sört, hogy meglegyen az egység. Az én szemem csak a földet leste, a fűben csillogó kupakokat, igazi gyerek voltam, minden apróságnak örültem, ami még nem volt meg. Tanyán laktunk, ilyen vert falú, vályog parasztház. Saját szobám volt, régi, szú ette sötétbarna szekrény, abban voltak a ruháim. Kipakoltam őket a fotelbe, s kiállítottam a kupakokat, megteltek a polcok őszre. Punyit el is hívtam, de nem mertem neki megmondani, hogy hozzánk jön, mert olyan félénk volt, hogy nem mert volna. Nem járt az senkihez, semmihez, csak otthon volt, dédelgette a gyűjteményét, és egyre kavalkádabb lett a fala. Technokol rapiddal ragasztotta fel őket. Szóval elindultunk biciklizni, csak úgy, legalább is azt mondtam. Aztán a házunk előtt megállítottam, hogy nézd, itt lakom. Nem akart bejönni, hiába unszoltam, azonnal vissza szeretett volna fordulni, megijedt, helyzet volt. Megnyugtattam, hogy nincs itthon senki, apám a tehenészetben, anyám a csirketelepen dolgozik, nyugodtan bemehetünk. Van egy gyűjteményem, gyere, nézd meg!
Elég körülményes volt őt beinvitálni, de végül ráállt. S csillogott a szeme, ahogy nyikorogva kinyitottam annak a régi szekrénynek az ajtaját.

Dedóval 1998-ban ismerkedtem meg, Istent kerestem, mert éreztem, valami nem stimmel. Jó munkahelyem volt, szépen kerestem, valahogy felfelé ívelt minden, de egy szép napon lapátra tettek. Segédmunkásként kerültem a haverom mellé Böcéhez. Ő nyomdász volt, gépmester, én a festéket kevertem neki. Előtte az ELMŰ-nél voltam villanyszámlás évekig, imádtam, nagyon precíz munkát végeztem, több volt a jattom, mint a fizetésem, az emberek is szerettek engem. De egyszer csak eljött a nap, és azt éreztem, hogy semmi közöm az egészhez, leléptem, senki sem értett az egészből semmit. Van már másik állásod? Hibát követsz el, hogy így kilépsz, hisz itt jól keresel, megbecsült vagy, karrier rád (sic), tanulhatsz, előrejuthatsz.
Mehetnékem volt. Hónapokig szünet, nem találtam a helyem, mindenféle baromságot elvállaltam, szórólapoztam, meg gipszstukkókat raktunk fel egy haverral, aztán jött a nyomda Böcével, ahonnan végül kirúgtak.

Böcével úgy indult a napunk a nyomdában, hogy beparipáztunk, szíttuk a pipából a füvet, és körberöhögtünk mindenkit, nagyon szép évek voltak, imádtam ott dolgozni. Aztán volt egy kis káosz a raktárban, aminek nem volt felelőse. Raktáros lettem valahogy, látták, hogy van hozzá eszem, végül műszakvezető, az éjszakásokért feleltem. De hogy? Úgy szét voltam esve, mint egy ismeretlen galaxis, annyit szívtam éjszakánként, hogy Bob Marley-nek is dicséretére válna. Azt sem tudtam néha ki vagyok, és hol. Hozták az árut hajnalban, targoncával kellett lepakolnom, meg átvennem, de beszédültem egy sarokba, pokrócot magam alá gyűrve aludtam, úgy ébresztettek. Én meg csak néztem, hogy kik ezek, mit akarnak? Ha az ember durván túlszívja magát jóféle fűvel, akkor nem tudja hol a határ és átsétál a szomszédos tejnagykerbe, ahol az éjszakásoknak ütős gombájuk van, olyankor már mindegy. Elrágcsáltam belőle egy adagot, és rátolatott a fűre.

Ez egy magáncég volt, s a tulaj legjobb haverja, akinek most nem írom le a nevét, megkeresett, hogy volna vevő bélre. Kéne 8 raklappal, valahogy simlizzük meg, ígért nekem kétmillió forintot, tudtam, hogy a többszöröséért adja el. Raktáros voltam, készleten volt, nem lehetett, mondtam is neki. De tudta hol a kulcs, volt is a gyurmához pecsétje, amivel lezártam a raktárt. A vevőt is ismertem, naponta járt hozzánk a sofőrje.
Ellopta, feltörte a raktárt, és elvitte a cég autójával, eladta. Keresték a felelőst, mert az kell, de hiába magyarázkodtam, nem volt bizonyítékom, s a történet kicsit vissza, hogy érthető legyen miért rúgtak ki valójában, hiába voltam bűntelen.

Mikor Böce mellé kerültem, észrevettem, hogy a raffolók kidobják a hulladékot, s számomra az értékes. Szalámi bél, amit egy gép felgöngyöl, s hálózza. 25 méteres beleket raffolt, egy tekercs 500 méteres volt. Ami a végén kijött, és kisebb volt, azt kidobták a szemétbe. Én összeszedtem, s elvittem hétvégén a Petőfi csarnokba árulni. Jött egy nő, s kérdezi, hogy ez mi? Elmeséltem neki mindent részletesen, hogy ez kereskedelmi forgalomban nem kapható szalámi bél, megéri megvenni, mert ha disznóvágás, akkor van mibe tölteni, és ez minőség. Nem vette meg, csak megjegyzett magának, ő volt a cég tulajának a felesége, ugye, hogy Isten miként dolgozik?
Azt mondták, hogy aki kicsit képes lopni, az nagyban is. Elküldtek, s mondták, hogy örüljek neki, hogy nincs belőle rendőrségi ügy.
A cég még mindig megvan, az akkori tolvaj is ugyanott dolgozik, és a főnök legjobb barátja, az élet ilyen is. Amikor kirúgtak, világomat sem tudtam, alig tudtam elmondani a nejemnek, hogy senki sem állt ki mellettem, pedig mennyi jót tettem velük.

Olyan volt, hogy minden melós bejárt az irodába kávét főzni, és a neve mellé húzni kellett egy ikszet. Hó végén meg összeszámolták, s be kellett fizetni. Persze, ahogy egy jó munkahelyen szokás, mindenki a másik neve mellé ikszelt, és utána jókat vihogott, az irodás nő meg állandóan perlekedett hó végén, hogy a fele kávépénz sem jön össze, meg lesz tiltva. A budi falán üzengettünk egymásnak szarás közben alkoholos filccel, hogy anyuka, meg ilyen folytatásos regények. S cifráztuk, leemeltem az ajtót, és a nútba írtam üzenetet, amit csak akkor láthatott a Böce, ha nyitja az ajtót, és tükröződik a csempén. Észrevette, válaszolt is, számítottam rá, a leghülyébb helyen hagytunk üzenetet, direkt kiszámíthatatlan helyeken, de olyan összhangban voltunk, hogy a másik is azt figyelte, hogy hova írhatott ez a buzi, és megtalálta.

Mikor raktáros lettem, feltűnt, hogy a papírkartonokat és a fém dobozokat, amibe a festék érkezik, kidobják egy konténerbe vegyesen. Én szemfüles voltam mindig, összegyűjtöttem őket raklapokra. Egy hónap alatt lett egy teherautónyi. Kértem a főnököt, hogy engedje meg, megpakolom targoncával az egyik céges autót, és elvisszük a méhtelepre. A sofőrnek adtam 5.000 Forintot, hogy ne járjon a szája, én megtartottam a maradékot, több volt, mint a fizetésem. Vettem belőle kávéfőzőt, sok és finom kávét, tejport, tejszínhabot, s mindenki megörült, hogy többet nem kell az irodában kávéznia, ingyen van, csak le kell főzni. A selejt, raffolt beleket is gyűjtöttem. Jöttek a sofőrök hozzánk mindenféle húskombináttól, és elbizniszeltem velük felvágottra, sonkára, kolbászra. A melósok hűtője roskadásig volt kajával, kétpofára zabálhatták, nem is kellett nekik kaját venni, én még haza is vittem. S mivel jóban voltam a tejesekkel, így a felesleget elcseréltem sajtra, tejfölre, tejre. Szép napok voltak, ügyes gyerek voltam, a munka felvirágzott a kezem alatt, mindenki boldogan integetett, ha meglátott, mert én voltam a főnök. Kész mennyország, még füvet is vettem a belső körnek, akikkel együtt szívtunk, mint a Tomi. Hatalmas beszélgetések, az éjszakai műszakot lezavartuk hajnak kettőre, utána leültünk sakkozni, ettünk, ittunk, füvet szívtunk, és bélyeget nyaltunk.

Amikor megtudták, hogy kirúgnak, elnémult mindenki, tudták miről van szó, mert ismerték a főnök barátját, mint a rossz pénzt, mindenkinél bepróbálkozott, féltették az állásukat. A nemi erőszak valami ilyesmi lehet, tudod, hogy megtörtént, gyalázatos, megsemmisítő, atomjaidra hullasz, de nem mondod el. Én is így voltam, s azok, akikkel ennyi jót tettem, csak kussoltak, a saját fészkükbe húzódva őrizték a mindenhatójukat.
Összeomlottam, üres tekintettel mentem haza, a szekrényből kipakoltam, s azonnal elfoglalta egy másik ember, mert közelebb volt a zuhanyzóhoz, nem volt visszaút.
Még a legjobb haverom Böce is engem vádolt, hogy hülye vagy. Ő is csak az állását féltette, vagy a fene sem tudja, de szar érzés volt. Utólag viszont nagyon hálás vagyok érte, életem legszebb pillanata volt, akkor álltam lábra, s kezdtem Isten segítségével önálló életet. Csak, amikor tekertem haza elcsüggedve, s letaglózva, akkor még nem tudtam mi vár rám, s mi van előttem.

Préd 7,14
A jó szerencsének idején élj a jóval; a gonosz szerencsének idején pedig jusson eszedbe, hogy ezt is, épen úgy, mint azt, Isten szerzette, a végre, hogy az ember semmit abból eszébe ne vegyen, a mi reá következik.

Azt mondja az ember, s nincs ez benne a Bibliában, hogy ha Isten becsuk egy ajtót, akkor kinyit egy másikat. 1998-óta ismerem ezt a mechanizmust, már nem félek, ha rossz dolgok történnek velem/velünk, akkor nem sopánkodok, nem jajongok, a jót várom, mert már megszoktam, hogy azzal éljek. Isten nem akar rosszat senkinek, miféle Isten lenne?

Mt 7,11
Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!

Hosszú hónapok vártak rám munka nélkül, de egy dolog biztos volt előttem, soha többé nem fogok elmenni munkahelyre dolgozni. Ezt valahogy éreztem belül, de még Dedóval nem találkoztam, aki helyre tette ezt az egészet. Ültem a kis udvaron a Gizella utcában, az alagsori lakásunk udvarán, amit csak azért vettünk meg, mert olcsó volt, és nem a járdára nézett az ablaka, hanem volt saját udvara. Az egész ház lenézett bennünket, pincelakók, mert ott éltünk 35 négyzetméteren. Nyáron, ha kiültünk ebédelni, és ringattuk a Leventét a gyerekágyban, akkor ledobták rá az égő csikkeket, majdnem kigyulladt a teteje, s kavicsokat dobáltak ránk, hogy tudjuk, érezzük, hogy kik vagyunk és hol élünk. Ilyenek az emberek, de ennek ellenére templomba járnak, keresztények, s hányják a keresztet sebesen, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket kis Jézus. Közben Jézus már rég felnőtt, 33 éves korában feszítették keresztre, akkorát szart, mint egy VIM-es doboz.

Apám, Anyám, Apósom, Anyósom is kiabált velem, hogy menjél el dolgozni, mi lesz így belőletek? Én nem tudom, feleltem. Arra gondoltam, amire Dedo, de még nem ismertem Istent, csak kerestem. Elmentem a pünkösdistákhoz. Szép fekete és csillogó autók álltak ott a gyülekezet előtt, teljesen össze voltam törve. Megkérdeztem, hogy bemehetek? Most nem lehet, mert 24 órás ájtatosság van, Istent dicsőítik zenével. Jöjjek vissza máskor. Éreztem, hogy nincs ott semmi keresnivalóm. Elmentem a katolikusokhoz hittanórára, jártam szorgalmasan, kis gömböc pap oktatott, s a végén nyomatékosan megkérdezte, hogy most már hiszel Istenben? Persze, s alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, futottam messze, mert nem Istent találtam meg, hanem egy intézményt, s annak a merev szabályait, hogy mit kell megtennem.
Voltam a hitgyüliseknél, kész kabaré volt, de ezt már az elején írtam. Azzal kezdődött, hogy álljunk fel, és fogjuk meg egymás kezét. Énekeljünk együtt. Valaki hozzám ért az izzadt tenyerével, és kínosan mosolygott, ahogy én is. Utána előre hívták azokat, akik először járnak ott. Én vagyok, voltam bátor, kimentem. Német Sándor járt rajtunk végig. Volt, akit leköpött, hogy távozz belőle Sátán, aztán a homlokára tette a kezét, majd feldőlt, de finoman, mert mindig voltak a feldőlő emberek mögött segítők. Mikor hozzám ért, nem mert leköpni, olyan sallert basztam volna le neki, hogy négyen nem kapják el, ha megteszi. De a kezét a homlokomra tette, s néztünk egymásra csendben várakozva, nem történt semmi. Feladta, tovább lépett a következőhöz, aki már alig várta, hogy elboruljon, mert hitt benne. Én meg csak lestem, hogy ennyi? Én valójában Istent kerestem, nem egy ilyen vándorcirkuszt, ahol az emberek dobálják a prédikésün végén a pénzt a kalapba, mert olyan jókat táncikáltak Pajor Tamásra, s utána mindenki azt mondta Ámen, úgy legyen.
Na elmentek a fa**omba!

Hosszú utat bejártam, mindenféle felekezetet láttam, akik nem ismerik Istent. Volt, ahol azonnal beszerveztek, hogy menjek Afrikába önkéntesnek, oltásokat akartak beadni, hogy védve legyek, mintha Isten nem létezne, s kérték, hogy írjak egy búcsúlevelet.
Elszaladtam, pedig Istenről hadováltak ezek is névleg. Jártam a Jézus tanítványai gyülekezetben, a tizenkettek. Ez is szép történet volt, azt hittem, hogy menten kettéütöm mindet. Mindenféle prédikáció nélkül közölték, hogy nyilatkozzak a vagyonomról, és a tizedét fizessem be, mert náluk ez így megy. Megkerestem a valami, ami megint csak tartalmazta Istent és Jézust, de gyülekezet, gondoltam hátha ez az. Faszt, elküldtek aluljáróba fánkot árulni, meg könyvet, igaz ugyan, hogy fizettek, de a tizedét levették, mert, hogy az egyház abból működik. Csak azt nem értettem, hogy akkor miért nem adtak annyival kevesebbet, hogy ne keserítsék a szívemet? He?
Aztán még volt egy olyan gyülekezet, ahol nagyon prédikáltak, s bemerítkezésre kényszerítettek, mert, hogy bűnben élünk. Fehér lepedőben lenyomták a víz alá, hogy megtisztuljon, mikor ezt láttam, s hogy jönnek értem, aki felém tartott jobbnak látta befejezni a történetet, mert kinézett egy maflás neki. Ez sem Istenről szólt, akit én kerestem, csak is külsőség, és egy cselekedet, ami után azt hiheted, hogy megérkeztél, oszt innentől jól van dolgod.
Még volt olyan is, hogy Bibliát olvastam, s felismertem magam a tükörben. Elhatároztam, hogy innentől jó ember leszek, mindent jóváteszek, csak is jó dolgokat fogok cselekedni. Csomagoltam a nejemmel szendvicseket, s levittük a Nyugati aluljárójába a hajléktalanoknak. Van az a mese, hogy ez elment vadászni, a vége az, hogy mind megette, kábé ennyi volt a történet, a nejemmel szépen néztünk egymásra, ahogy mentünk haza, minden rendben van. Dedo még sehol.

Pornófilmeket másoltam, s árultam, abból éltem, vittem a piacra, ha valaki megnézett egyet, utána hozta vissza, és pénzért cseréltem. Mondtam is magamban, hogy Isten már igazán tehetne valamit, ha létezik, nem hiszem, hogy ez neki tetszik, meddig kell még nyomorult féregként pornófilmeket árulnom? Volt egy rossz pillanatom, nagyon sok adósságunk volt, nem fizettük a számlákat, nem volt már rég munkám, alagsorban laktunk, az egész család egy idiótának tartott, és nem volt kíváncsi rám.
Leültem a szobába a földre, és ott ültem egy napot, teljesen kiürültem, nem léteztem, annyira kerestem Istent, annyira vágytam rá, hogy csak a padlószőnyeget bámultam. Könnyeztem némán, hogy itt ülök, Atyám, ha létezel, s a tulajdonod vagyok, akkor kérlek, jelentkezz, vagy csak a falnak beszélek? Mint teremtménynek, nincs jogom hozzá, hogy megismerjem a teremtőmet?
S a történet akkor kezdődött el, előttem akkor nyílt meg a világ. Isten hagyta, hogy lefussam a kötelező köröket, hagyta, hogy megalázzanak. Látta végig a próbálkozásomat, hogy megkóstoltam az összes halott gyülekezetet, akik előtte nem élnek, csak külsőséges romok.

Péld 8,17
Én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.

A nejemmel sétáltunk a József körúton másnap, cipőt szerettem volna venni, mert szakadt volt, mint én lelkileg. Megláttunk egy plakátot. Mire éheztél ki?
S, ahogy elolvastam, a lélek megszakadt bennem, elkezdtem sírni belül, égett az arcom, de nem szóltam egy szót sem. Csak intettem némán, hogy ez igaz, szeretnék elmenni. 3 napos Bibliai szeminárium a Nap utca sarkán, a Józsefvárosi művelődési házban. Tudtam, hogy hol van, mert oda jártam színésznek tanulni a Kautczki Armand szüleihez. Elmentem, s a bejáratnál 10 kis kínai. Nyomultak egyből rám, hogy kérsz rizst? Nyimm, nyamm, egy szavukat sem értettem, csak tessékeltek befelé a beszűkült szemükkel. Megadtam magam, nekem már mindegy volt, jöjjön, aminek jönnie kell, ha Isten ilyen, akkor kérek egy erő savanyú levest, meg illatos csirkefalatokat. Két órás prédikáció, egy koreai lelkész volt, Dedo fordított. 5 szót tudott magyarul, miszerint bjűn, Jézu, Jiszten, megváltász, és hogy mindenki szabad, ezeket variálta meglátása szerint. Rossz volt hallgatni. Az egészből nem értettem semmit, közben el is bóbiskoltam, mert nem akartam udvariatlan lenni, hogy menet közben felállok, hiszen ketten voltunk ott hallgatók, akik magyarok, a többi mind koreai.

Arra ébredtem, hogy vége, na végre mehetek, erre karon fogott tíz kis kínai, hogy most személyes beszélgetés következik. Mondtam nekik, hogy nektek teljesen elment az eszetek, egy kukkot sem tudtok magyarul, de ez őket nem zavarta, s nem is érdekelte, mert nem erről volt szó. Ők csak azt látták, hogy Isten engem ide hozott, semmi sem számít, majd ő gondoskodik rólam, ha már idáig megdolgozott, valahogy csak ide kerültem, s ez nem lehet véletlen.

Nahhh, leültünk, a kis koreai rizszabáló zavartan vigyorgott, nem tudtam mire számíthatok. Lerakott elém egy papírlapot, és húzott ré két hosszú, párhuzamos vonalat. Azt mondta nullától száz, s fölé írta az egyiknek, hogy Zoltán, a másiknak meg azt, hogy Mózes. Jelöljem rajta be, hogy én, és Mózes mennyire vagyunk szerintem jó emberek. Én azt mondtam, hogy bennem van 10% jó, és 90% gonosz. Mózesben meg fordítva, ő 90%-ban jó ember, mert Isten prófétája, hiszen akkor már rendszeresen olvastam a Bibliát csak úgy magamtól. A fickó áthúzta egy tollvonással az egész lapot, csak lestem. Aszongya, hogy Isten szerint te is és Mózes is 100%-ban gonosz. Oké, megértettem, csak Mózest nem. Kérdeztem tőle, de akkor már angolul beszéltünk, hogy Mózessel mi a baj? Magamat még értem, mert tényleg elég hitvány alak lehetek Isten szemében, no de Mózes, aki Isten embere?

Zoltán! Te öltél már embert? People did you kill? Aztán nézett rám nagy rizszabáló szemekkel, s mondtam neki, hogy nem. I do not.
Összecsapta a tenyerét, hogy Zoltán mennyivel jobb ember Mózesnél, mert Mózes megölt egy egyiptomi embert, aki rátámadt egy zsidóra, utána meg elmenekült, mert mikor látta, hogy két zsidó összeverekedett, s próbálta szétválasztani őket, kiderült, hogy tudnak róla. Világgá ment a pusztába, s valóban megnyugtató volt, hogy én jobb ember vagyok Mózesnél, mert még soha nem öltem meg senkit, ilyen bűn nem terheli a lelkemet.

Egyelőre ennyi, ebből könyv lesz, mint a Beparipa. Amikor azt elkezdtem írni, nem tudtam, hogy könyv lesz belőle. Megírtam 11 fejezetet, publikáltam is a neten, de onnantól néma csend. Pedig elkészült, vége van, kitalált történet, ami rólam szól.
Felhő Tamás nem létezik, csak jártam azokon a helyszíneken, tudom hol lakik, ott voltam villanyszámlás, és láttam azt, amit ő. Sőt, meg is éltem minden pillanatát.
Ahogy ennek a történetnek is. De ez nem kitalált, ez egyes szám első személy, a nejem mikor elolvasta, hiányolta belőle a kitalált figurát. Mondtam neki, hogy ez most más, éles, nincs színezve, brutális valóság. Remélem tetszett, ha igen, akkor nem tudom mennyi idő múlva, de egyszer csak kész lesz, és még a kiadó, meg utómunkálatok, de folytatom. Szóval túrjátok gugát a polcokon. Isten veletek, és kössétek fel a gatyátokat, mert, ha Istent keresitek, sehol sem fogjátok.

Jn 17,26
És megismertettem ő velök a te nevedet, és megismertetem; hogy az a szeretet legyen ő bennök, a mellyel engem szerettél, és én is ő bennök legyek.

S, akkor most jöjjön a meglepi, Dedo sok évi gyakorlás után sem tudott magyarul, de fordította a témát kegyetlenül, mert Isten szólt belőle :Đ

[Hallgassátok, vagy töltsétek le]

[Második rész]