Satira si umorul

 A bánki varázsvíz legendája

Levéltári Szemle, Kisnógrád megye történeti néprajza: 1686
Bánk: Isten dombja "hasonlitván azt a nép azon hegyhöz,
mellyről üdvözítőnket a kisértő Sátán" megkísértette.

Az öreg Kracsim Samu egy langy hajnalon a hóna alá kanyarintotta a butykosát és holmi majszalék, madárlátta kenyeret, amit előzőnap hagyott maga után a szőlősben.
Szelt a kamrából sonkát, szalonnát, s a hegynek vette az irányt. Napfelkelte előtt igyekezett kiérni a szőlősbe, mert, ha a nap sugarai meg találják csiklandozni a tarkóját, akkor kövér izzadság cseppek. A kidőlt, bedőlt kapuk mögül álmos gazdák biztatták teheneiket, eriggyé má, indujjá má meg, azoknak sem akaródzott terelődni. A gazda rápaskolt egyet a farára gyengéden, s útjára bocsátotta. A tehenek nagy port vertek fel a főúton, csordába verődve szimatoltak a legelő irányába, bodros puli igazgatta őket csaholva, nyomukban legényke pálcával, meztéláb szedte a lábát. Inni a tóra hajtotta őket.

Az öreg Samu erre is, arra is intett egy karéjjal, miszerint jó reggelt gazduram, nem állt meg velük szóra, a lábában bizsergés volt, loholt a szőlősorokba. Az erdő éjszakai hűvös levegője eltelítette, s az újra megvirradt napra erőt adott, elkelt a kaptatóra, mire felért már embereseket szuszogott. Terebélyes akác árnyékába ágyazta az elemózsiát, és a butykost, meghúzta a pálinkáját, mindig is vallotta, hogy az első feles felér egy seggberúgással. Széthajtott egy bodzást, s benyúlt az elrejtett kapájáért, kiszemelte hol hagyta el tegnap az ereje, beállt újra a sorba, és kimérte az első kapavágást.
Úgy számolta, hogy kell vagy négy sor, és még legalább egy nyelet pálinka mire belefeledkezik a munkába, s máshol kezd járni az esze.
Szerette azt a pillanatot, akár az esti elalvás, keze göcsörtös a kapálástól, lavórban lemosdik, feje alá húzza a vánkost, és még röpködnek a gondolatai.
Mikor azon kapja magát, hogy kapál, kapál, belemélyeszti a földbe, és egy pillanat múlva összefüggéstelen, értelmezhetetlen dolgokat lát, akkor elmosolyodik, ez már az álomhatár. A következő gondolatai már csak reggel kopognak be kintről az ablakon, s lassan magához tér.

Befordult a következő közbe, gyík inalt el előle a fűbe, s még visszakémlelt pihegve, egy hosszúra nyúlt szőlőindát letépett, ne szívja el a nektárt a drága szemek elől. Kapája nyele fényes, könnyen csusszant a tenyerébe, hosszú évek vannak kettejük mögött, gondosan ügyelt rá. Mire a sor végére ért, összefutott a szájában a nyál, ha a következő végére ér, iszik egy vastag nyeletet, olyan csípős pálinkája van, hogy prüszkölne tőle a mesebeli sárkány, olyan tüzeset tüsszentene, hogy egész télen meleg lenne a faluban, s mindenki gatyára vetkőzve járna fürödni a tóra.
Az utolsó kapavágást már türelmetlenül mérte a gaz gyökeréhez, megállt, megsimogatta sajgó derekát. Nem mai gyerek, tartalmas bánki évek vannak mögötte, elszálkásodott a munkától, bőrét kicserzette a nap. Belehúzott a pálinkás üvegbe, hosszan ízlelgette a szájában, egészen addig, amíg szederjes lett tőle a gerince mente. Körbekémlelt a hegyről, gyönyörű tájék, el nem tudna innen bolondulni semmiért, senkiért. A falu épp, hogy ásított és pára szállt a tó fölött.

Szerette a hegyet, a hegy zamatát, a földet túrni, álmélkodni, ábrándozni, kedvelte az egyedüllétet, amit néha egy vaddisznó csörte zavart meg, vagy színes, dalos madárka kurjantott rá a fáról. Az ő földje volt a legtávolabb a falutól, és a legmagasabban. Ha délben leült a fa tövébe magához venni étkét, a nyüzsgő falu elterült a lábai előtt, elnyújtózott, a szemébe húzta a kalapját, és elszenderedett egy órácskára.
Megnyalta még utoljára a pálinkáját, nem volt mohó ember, csínján bánt az itókával, hogy ne vegye el az erejét a munka elől. Délig már az volt számításba, hogy minden fordulónál egy nyelet hűvös fehérbor. Jobb lett tőle a kedve, mosolygósra fogta a napot.

Hívogatta a kapanyél, gyere már ember, a nap mindjárt kél, belekapaszkodott a végébe, hadd végezze a dolgát. Vastag tücskök szerenádjára, ritmusra lóbálta, egyh, na még egyh, na itt is egy kis bozont, egyh, ez az, egy kis tövises. Mint, ha a kapa nógatta volna őt. Kikerült egy levendulát, annak jó az illatja, elfér a szőlősorok között.
Majd leviszi az asszonyoknak délután, kis zsákokba szokták kötni, s párnába dugják, úgy tartják pihentető, hamarjában hozza az álmot. Na de az ő asszonya, az pont hogy viszi, úgy van az, mint a verebek. Összeakad a faluban valakivel, már hajol is a füléhez sugdolkózni, hogy hallja e… viszi a híreket, akár a verebek. Hamar egy kupacban talál vagy tizet, pöröl a nyelvük, csicseregnek, berzenkednek a tollaikkal, mindenkit a szájukra vesznek. Este, ha leül az asztalhoz vacsorára, s magához húzza a bort, akkor vele kezd el csipkedni csivitelve, s mindenbe beleüti a csőrét.
Hadd el mán asszony, ne szólj senki ellen, mert meglásd, megütöd egyszer a bokád.
De csak mondta a magáét, hogy a Pecznik Zsuzsa állandóan a Sándor báró nyomában lohol, sustorog a fülébe, beárul mindent az, csak, hogy a férjének a Simon Gyurinak nagyobb legyen a fődje. Mesterkedik az álló nap, már reggelről fésülködik, lemosdik a kútnál és fut a hintó elé, ahogy a báró lelép, már fújja is a követ, be sem áll a szája.
Hadd el mán asszony, ne avatkozz a más dolgába, nincs elég bajod neked?

Így megy ez napról napra, javíthatatlan az asszonya, nagy szív bánatja ez neki, akár csak az, hogy nem született fia. Lányuk az kettő is, derék, szemre való mindkettő, díszes kacsicájukkal, ha elindulnak, a férfiakban megáll az ütő. Azoknak is csípős a nyelvük, az anyjuktól örökölték. Dübörgött a halántéka az öreg Samunak a gondolataitól, zakatolt a szíve a munkától, hajtotta magát, bemelegedtek az izmai, törölgette koszos zsebkendőjével a homlokát. Fel felnézett a sorok között, elhessegette a rigót, hogy ne szokjon rá a szőlőszemre, ha seregély raj lepte el a közeli fát, akkor úgy lendítette a kapát, mint valami furkósbot. Az Isten a szőlőt bornak teremtette, nem a ti begyetekbe, haszontalan jószágok. Rakott ki egy madárijesztőt, rossz molyrágta télikabát, de a madarak hamar megszokták, nem félnek tőle, csak a szél béleli porral.

Lábai ujja közé beköltözött a langyos föld, ahogy tapodta a sorokat, körmei félkörben megszégyenültek. Nem gondolt vele, hétvégén majd templomba menet előtt kitisztálkodik, tiszta gúnyát ölt magára, és úgy megy az Isten házába.
Imádság után a férfiakkal volt dolga, leültek a tó partjára pipázni, megbeszélni az elmúlt hét dolgait. Jó emberek voltak, dolgosak, nem kímélték magukat, szerették a hasukat, meg a jó bort. Ha úgy adódott, akkor végig kóstolták egymás szüretelését, a tizedik ejjha után már derékig voltak a tóban, visongtak, akár a gyerekek.
Bekérették a butykost a tóba, kézről-kézre adták, csettintettek a nyelvükkel, hogy az áldóját. Egy dolog bántotta az öreg Samut, holott ő is nyakig benne volt a tóban, és somolygott a bajsza alá. Ezekkel nem lehetett beszélni Istenről, pedig néhány dolog fúrta az oldalát, kapálás közben studérozott rajta körbe-körbe, de sohasem ért a végére.
Miért van az, hogy Ádám és Éva, és hogyan lett ennyi ember? Mert, ha született Káin és Ábel, akkor az csak négy ember, többet meg nem említ az írás. Később már igen, hogy benépesítették a földet, meg Isten szünet nélkül büntet, mert megbánta, hogy teremtette az embert. Ilyeneken diózott, meg néha bonyolult kérdéseken, emberi szándékokon.

A végére ért megint egy sornak, a nap már kibukott a hegyek mögül és megelőlegezett neki egy kis pihenőt. Lehuppant az akác tövébe, aminek már ismerte minden barázdáját, sok délutánt töltött ott ülve, s a hátát neki támasztva. Magához húzta a butykost, az égre emelte, s hagyta, hogy lehűtse a torkát. Édeskés, savanykás, nyomában mindjárt falatért követelőzött a gyomra. Elemózsiája kendőbe csomagolva, finom füstölt sonka és szalonna. Csak néhány falás a reggeli hűvösben, ami emberére talál, a szájához emeli a bicskát, szel, megrágja, csiklandozza a bajszát az illatja. Madarak lesik kíváncsian, hátha elhullajt egy morzsát. Félúton még belekortyol a butykosba, jó súlyban van, késő délutánig elkopik, az tartja benne a lelket, azért fordul be minden sorba. A maradékot elcsomagolta ebédre, és még megengedett magának néhány pillantást a lábainál heverő falura.

Délig elröpült az idő, leste a harangszót, s közben zubogott a vér a halántéka mögött, cikáztak a gondolatai erre is, arra is. Nem számolta a sorokat, gördülékenyen haladt, minden fordulónál az égre emelte a butykost, koccintott az Úrral, s utána lehajolt a földre, vontatta őt a kapanyél. Egyszer csak azt vette észre, hogy beborul felette az ég. Morajlik, mint ha vihar készülődne, pedig az imént sehol egy felhő, nagy zúgások, hatalmas szél kerekedett, tépte a fákat, meghajoltak, s aztán minden elcsendesedett.
Állt ott rémülten, a földbe gyökerezett a lába, az egész nem volt több egy percnél.
Nézett minden irányba, megfeszültek az izmai úgy figyelt, minden apró neszre megrezdült, annyit csak nem ihattam, hogy rémeket lássak.

Majd halk, kellemes, lassú, és végtelenbe nyúló zene szólt. Mint, ha angyalok pengetnék a hárfát, de ő ilyet még nem hallott. A velejéig hatolt, újra átélte egy szempillantás alatt, hogy gyerek volt, aztán, ahogy udvarolt, és elköszönt a szülői háztól, jöttek sorban elé az évek, s könny szökött a szemébe. Megfordult, s az akác tövében, ahová a butykost rakta, egy alak várt csendben. Fehér, csillogó lepel borította, úgy szikrázott rajta, mint a friss hó a fagyban, s magához intette. Lábaiból már elillant a félelem, nem remegett, óvatosan indult meg az alak irányába, aki egy aranyszínű serleget tartott a kezében.
Csak annyit szólt, hogy: ezt igya kend, ettől majd látni fog.
Átnyújtotta a serleget, benne ezüstös, aranyszínű ital, mielőtt belekortyolt megszagolta az illatát, ami semmihez sem hasonlítható volt. Olyannyira idegen, távoli és ismeretlen, még is vonzó és valahonnan ismerős, hogy nem volt bizalmatlan.
Az első kortyot megforgatta a szájában, s szinte azonnal elkékült előtte a világ, először mélykék, egészen sötét, mint az éjszaka, majd folyamatosan világosodott, s az egész világ olyan lett előtte, mint a hullámzó tenger felszíne.

Az alak várt türelmesen, hogy igya ki mindet. Két kézzel fogta a serleget, akár egy gyermek, s ismét belekortyolt. Az íze, mint a méz és minden gyümölcs zamata, amihez valaha hozzáért, ez az ital magában hordozta a mindenséget, az összes emberi könnyet, csalódást, érzelmet, boldogságot, születést, és halált. A világ immáron szivárványszínben játszott előtte, s elárasztotta valami megfoghatatlan belső nyugalom, ami után már nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, csak a teljesség, ahová az ember mindig is vágyott. Miután megitta a maradékot, minden szikrázott, mindennek élénk színe volt, pezsgett, túlcsordult és burjánzott a harmónia. Egy fűszálon is sok ezernyi csillag, s hol rózsaszínben tündökölt, hol lilában pompázott szikrázva.
Megkérdezte az alakot, hogy elmúlik ez, meddig tart ez az állapot?
Az alak nem válaszolt, csak intett, hogy majd meglátod, aztán felemelkedett, mint egy hulló csillag, nézett utána a magas égre, hosszan bámulta az üres, pulzáló eget.

Miután magához tért, már ha ezt lehet annak nevezni, megpróbálta helyre tenni fejében a dolgokat. Így nem dolgozhat tovább, ez nem természetes, minden olyanná vált, mint a hétvégi vásár, színes forgatag, és zajos. Azonnal beszélnie kell a pappal, elmondja neki, hogy mit látott. Széthajtotta a bodzást, sietve eldugta a kapáját, a hóna alá kanyarintotta a butykost és a vállára vetette a vászont, amiben az ebédje várta a sorát. Madarak csalódottan legyintettek, s ő értette, ez hihetetlen, ilyet még sosem élt át. Kibontotta nekik, a kenyér sarkából letört egy darabkát és az akác tövébe morzsolta. A madarak odaszoktak csipegetni a morzsát. S ő megértette a madarak gondolatát, hogy ők is várták a harangszót, tudták, ha megkondul, akkor ő leül az akác tövébe, elhullajtja a morzsát, majd álomba szenderül. S ők odasettenkednek mellé, csőrükbe csippentik a piciny falatokat, s gyorsan elillannak vele.

Ballagott le a hegyről, szedte a lábát, mint akit a hasmars kerget, s jött vele szembe az öreg Keviczky János, nézett nagyokat. Hova lesz a séta Samukám, de sudár a tekinteted, csak nem felöntöttél a garatra? Aztán vihogott nagyokat, az öreg Samu meg látta, hogy Keviczky mit gondol magában, kiterültek előtte azok a fránya gondolatok, akár egy térkép. Fájt neki a foga a Samu szőlőjére, mert az övé a hegy aljában volt és felette a Kralik Bandi gyümölcsöse, ami estig nyúló árnyékot vetett rá, s így savanyú volt a bora, vicsorgott tőle az ínye, nem is merte kínálni senkinek. Irigyelte a Samu borát, ami miatt szívesen vendégeskedett nála a falu tehetősebb népe. Sosem felejtettek el betérni a kapuján, s kedvesen köszöntötték, hogy: adj Isten gazduram, eltelt a nap felettünk?
De Samu tudta, hogy csak a bora miatt lestek be hozzá, orruk alatt huncutul remélték, hogy mindjárt belehörpinthetnek.

Samu megértette hirtelen, hogy így, s ilyen kerek a világ, ilyen összetett, belefonódik a minden a mindenségbe, majd vissza, és a holnapi nap is ettől ugyanez.
Futott is a paphoz, út közben meg sem állt, nem beszélt, nem nézett senkire, nehogy eltereljék a mondanivalóját, ami annyira kikívánkozott belőle, már úgy mondta volna.
A pap nem volt otthon, az asszonyok szoknyáját leste a tó partján, ahogy mostak, s oktatta őket, hogy lányom így, lányom úgy, de oda sem hederítettek rá, összekuncogtak, hogy nézd már a vén kujont, s aztán incselkedtek vele, domborítottak neki, mélyen behajoltak a tóba. A pap meg hüledezett, alig kapott levegőt, mire Samu odaért, hogy Atyám, Atyám! Azonnal beszélnünk kell.
Na, nézd már a Samu, hát mi ilyen sürgős?
Ne itt atyám az asszonyok előtt, mert ez valami csuda, ilyet még nem éltem, jöjjön velem, járjunk egyet!
A pap teljesen belepirult a fehérneműkbe, akkora pocakja volt, mint egy hordó, szaporán szuszogva próbálta követni a Samut, de hiába, a Samu meg vonszolta magával, hogy jöjjön már, jöjjön. Ilyet még maga sem hallott.
Aztán elmesélte töviről hegyire, hogy mint máskor is mindig, ment ki a szőlőbe.
Na, és aztán? Mindjárt mondom.
Szóval térülök, fordulok, nem tagadom sűrűn emelgettem az ég irányába a butykost, de munka mellett ennyi még sohasem ártott meg.
Nahh, és azután?
Aztán nagy zúgás támadt, a fákról söpörtek a zöld levelek, engem meg megszállt a félelem, mert reggel sem láttam felhőt. Majd végül minden elcsendesedett, s egy hófehér lepelbe burkolt alak jelent meg, aki átnyújtott egy aranyszínű kelyhet, hogy igyam ki.
És az után, mondjad fiam, utána mi történt?
Mindjárt Atyám, csak nagyon izgatott vagyok.
Utána megittam, s rám tört ilyen szivárvány világ, minden pezsgett körülöttem, még az is sokkal színesebb lett, ami eddig is nagyon színes volt, s engem megszállt valami értelem, meg nyugalom, s most is itt szikrázik körülöttem minden, mint millió tűszúrás, Atyám a ruhája is olyan, mint a fekete éjelen sokezer csillag. Érti Atyám, ez történt velem. S aztán az alak elrepült az égbe, ahogy augusztusban a hulló csillagok, s én azóta mindent értek, mindent átlátok.
Maga szerint mi lehetett ez Atyám, valami Isteni küldött?

Mutasd magad fiam! Megtapogatta a Samu arcát, a papnak a háta közepére sem hiányzott ez az egész, jól kezdődött a napja, leszaladt a tópartra mustrálni az asszonyokat, ebéd előtt meg félrevonult volna könnyítenie magán, ennyi csak jár neki is.
Erre itt ez a Samu, na mindegy, gyorsan helyre teszem.
Nem úgy Atyám! Látom, ám mit gondol. Eddig is tudtuk, hogy nem az igét hinti a tóparton, hanem a szoknyák látványa vonzza, de ezért soha nem bántotta senki, ne is vádolja magát.
Hanem már ez ami a hegyen történt, megtörtént, nem hiába loholtam le a faluba.
Maga is tudja, hogy estig le nem jönnék onnan, az utolsó madárfüttyöt én hallom meg, csak utána botorkálok a akpunkig, még a tehenek is hamarabb térnek haza.
A pap elképedt, hogy a Samu tudja mire gondol magában, s nagyon zavarta, igyekezett szabadulni tőle, valami kifogással, mert neki erre nincsen ideje, különben is mindjárt ebédidő, a sekrestyés valakitől kapott egy fél disznót, hogy ezt a tiszteletes úrnak, már előre csorgott a nyála. A sekrestyés nagyon jól főz, ismeri a fűszereket, fokhagymát gazdagon, hú hogy eljárt az idő, s törölgette a reverendája ujjával a homlokát.

Fiam! Megmondom én neked, mi van. De aztán hallgass rám.
Az ember életében néha előfordul ilyen, amit nem tud hova tenni. Magam is átéltem már hasonlót, amikor alaposabban a fenekére néztem a misebornak. De aztán jött a következő nap, s az már ugyanúgy kezdődött. Épp ezért, amit ma átélsz, holnapra elillan, csak az érzet marad meg benned, keresed, mint valami álmot, de nem találod még a nyomát sem. Lehet erősebb volt a borod, bevallom magam is szívesen fogyasztok a pincéd terméséből, mert különlegesen ízletes, nem olyan ihatatlan lőre, amit néha elém hoznak, s a templom kertjében öntözöm szét.
Szóval gratulálok neked fiam, élvezd ki ezt a gyönyörű napot, s hidd el nekem, hogy Istennek ehhez semmi köze, Ő is csak azt mondaná, hogy egészségedre, s menj, aludd ki magad!

Atyám! Pontosan tudom, hogy mit gondol magában, magának ez csak munka, ez a hivatása, de valójában teher, nem szereti Istent, s valójában semmit sem tud róla. Jobban szereti a hasát, mint az írás bármelyik sorát.
Fiam! Hogy merészelsz így beszélni egy pappal? Én itt a gyülekezet feje vagyok, Isten földi helytartója…
Akkor miért menekül Isten elől? Miért nem tud róla semmit, csak, amit megtanult? Miért nem Istennel járja az útját, miért a hasa után megy, ha az delet kongat?
Na de, de ezzz, ez mindennél több, mit képzelsz magadról, milyen hangot engedsz meg magadnak? Meglásd, ha nem hagyod abba, akkor…
Akkor mi lesz Atyám?
Akkor, megver fiam téged az Isten, meglásd, súlyosan, amiért tiszteletlenül beszéltél egy pappal. Nem fog kegyelmezni neked az ég!

Atyám! Maga egy igen gyönge ember, maga nem Isten embere, csak az tartja életben, hogy tisztelendőnek hívják, és megetetik, akár egy disznót! Mert nem több annál, amikor asztalhoz ül, és túrja a tányérjáról a falatot, s magában méltatlankodik, hogy most csak krumpli tésztával, mikor van a faluban bőven hús. Maga egy élősködő, akit már rég el kellett volna kergetni, s a helyébe olyan embert hozni, aki valóban ismeri Istent, s minden szavával azt közvetíti. Nem a saját méltóságát hordozza körbe.

Eriggy innen el te Sátán, téged megszállt az ördög! Hadonászott fújtatott a pap, kis gömböc, elvörösödött, akár a tűzhányó úgy szórta a füstöt és a kénköves szitkot, amíg el nem tűnt a tó partján a templom irányában. Az asszonyok meg hüledezve néztek, Samu is meglepődött magán. Soha nem merte volna kimondani azt, amit gondol a papról, s most tessék, ez történik vele, meg is ijedt, hogy ennek nem lesz jó vége, jobb lesz, ha hazamegy. De otthon sem jó, majd magyarázkodhat a cserfes szájú asszonyának, hogy miért jött le a hegyről, s hogy mit merészelt mondani a papnak.
Még sincs ez így jól, én vagyok az ember, majd megfelelek neki, ahogy megérdemli.

Ment a széles utcán, minden más lett, nem találta a helyét, kutatott a fejében valaki után, akivel megoszthatná élményét, tanácsot kérhetne tőle, hogy miféle ital volt ez, s mire való…lábai nyomában aranyló csillámpor, a patak vize akár egy fényjáték, a templom orma is hol zöld, majd égszínkék.
Jött vele szembe Skrenyo Ádám az ökrös szekérrel, ganéjt vitt ki a földekre, hogy ne terhelje az udvart. Intett az ostorral felé, nagyívű ember, őszinte, és dolgos. Mi van komám? Elég szarul fest az ábrázatod, csak nem megsuhintott a házi áldás? Aztán röhögött egy nagyot a saját faragatlanságán, de nem váltott szót vele, látta a gondolatait, Skrenyo Ádám jómódú ember volt, nem volt baja senkivel, nem volt irigy senkire, végezte a dolgát, s élvezte az életét. Ha kértek tőle adott, jó szándékú, s gondolkodó.
Az öreg Samu felett elnézett, tudta Samuról, hogy kicsoda, micsoda, de jelentéktelen.

Adamovné Klárika a tyúkoknak hintett szemet, szúrós szemmel nézett a Samura, már eljutott hozzá a hír, hogy illetlenül beszélt a pappal, de Adamovné más olyat is gondolt magában, amit ő nem mondott a papnak, s már alig várta, hogy átmehessen a szomszédba Szikoránéhoz, s elmondja neki, némileg kiegészítve, hogy nem csak azt mondta neki disznó, hanem azt is, hogy a falubéliek moslékkal étetik. Most mondd meg Marikám. Mikor a lelkünket kitesszük a tisztelendő úrér, erre egy ilyen Samu csak úgy leszólja a falubéliek főztjét. Meghiszem azt Klárika, megnézném én az Ő asszonyát, hogy mit rak az asztalra, vagy talán ezeknél minden aranyból, meg ezüstből van?

Szikora Marika rátapintott a lényegre. Térült be a kapuján, lenyomta az arany kilincset, ezer éve nyikorog, de végzi a dolgát. Színjátszó vizslája futott eléje és csóválta a szivárvány farkát, akár egy páva úgy kellette magát és csaholt.
Az asszonya térült ki a gangra, hogy megnézze mi ez a nagy riadalom ideje korán, csak nem valaki meghalt, hogy csahol így az a jószág. Meglátta az emberét, elkerekedett a szeme, hát te meg, rosszul vagy, eltört valamid, hogy hazakeveredtél?
Aranyló mátkám, gyémántos galambom, mondhatta volna neki, de az asszonya csak a tekintetét leste. Mi bajod neked Samu? Olyan fura az ábrázatod, csak nem megittad az egész butykost? Vagy talán aranyat leltél a földbe, hogy így sugárzol, mér ilyen a képed?

Eridjél be asszony, beszédem van veled. Jóvammá no, megyek mán kend, csak ne terelgessen, nem vagyok én holmi fejőstehén.
Samu leült a csillámló asztalhoz, az asszony noszogtatta, hogy igyon egy kis bort, csak nyugodjon le, mert úgy látszik zaklatott, pedig nincs titkolni valója. Nem olyan, mint más asszony, hogy alig várja, ne legyen otthon az ura, aztán szalad más ölébe, azoknak mond szépet, meg odaadja magát, vasárnap meg beül az első sorba misézni, hogy a fene egye ki a gyetráját.
Asszony! Hadd el mán ezt, hogy mindig másokkal foglalkozol, nincs neked elég bajod?
Az asszonya elképedt, honnan tudja ez az ember, hogy mire gondoltam? Sehogy se fért a fejébe, ő maga nyúlt az üveg után, aztán meghúzta, gyorsan, hogy lecsillapodjon.
Na ugye, hogy van titkolnivalód? Tudom, hogy suttyomban rájársz az üvegre, mert szereted a bort, attól olyan piros pozsgás a képed, csak minek titkolod? Igyad nyíltan, előttem, ha megkívánod, jól esik, akkor nyejjé egyet!
De mit fognak szólni az emberek? He, erre nem gondolt? Ha a falu a szájára vesz?
Asszony! Hamarébb veszed te a falut a szádra, mint ahogy az téged megszólna.
Maradj most, beszélnem kell. S kivel beszéljem meg, ha nem a feleségemmel?
Elmesélte neki, hogy történt a napja, hogy ez esett vele, hogy megitta, azóta minden csillog, meg rendkívül érdekes, s hogy elküldte a papot, meg látja, mit gondolnak az emberek, mert az is valóság, ahogy gondolják, csak úgy élnek, hogy minden pillanatban leplezik a gondolataikat, és soha nem azt mondják ki, amire gondolnak.

Hirtelen értelmes lettem, ez nekem a bajom, ha lehetne újra Samu lennék, mennék vissza a hegyre az akác alá, s nem töprengenék állandóan megfoghatatlan dolgokon.
Annak az átka ez, hogy mindig keresek, kutatok, felnézek, sóhajtok, soha nem járok a végire. Erre most, hogy ennyire nagyon értelmes lettem, most, hogy mindent értek, már hiányzik az a régi, buta Samu állapotom.
Az asszonya sóhajtott egy nagyot, hjaj te ember, hogy tudnék rajtad segíteni, nem nagyon értem, hogy mi történt veled. Nem vagy éhes?
Hjaj mán asszony, te mindent, ami történik lerángatod a konyhaasztalra. Ha valami nem fakanál, vagy nem kell hozzá egy kis só, esetleg nem egy marék fokhagyma, akkor nem megy be az agyadba. Értsed már meg asszony, hogy itt valami nagyon nagy dolog van, lehet, hogy Isten szállt le oda a dombra.

Iiissteeen, ugyan már, hol van az Isten? Vagy talán te láttad már?
Úgy beszélsz asszony, mint aki vasárnap nem glancolja ki magát és nem seper még előttem a templomba, ott aztán kezdi méregetni, hogy ki van ott, meg ki nincs, és kivel, meg mit sutyorog. Aztán, ha végképp nem bír a belével, odahajol valakihez sustorogni, meg int a szemével, hogy a másik tudja kiről beszél. Na akkor hol is van az Isten? Azt hiszi nem látja, hogy mit művelsz a hátsó padokban? Egyáltalán minek mész a templomba, ha nem is hiszel Istenben?
Mert megszólnának az emberek, muszáj elmenni, mert utána kibeszélnek minden háznál. Asszony! Ne ezért járj a templomba én mondom neked, ezért felesleges.
Ha mész, menj azért, mert Istent akarod hallgatni, s az ő szavára figyelni.
Ha azt mondja ne légy képmutató, akkor ne légy az. Ha meg képmutató akarsz lenni, azt megteheted itthon is. A templom nem sutyorgásra való, te csak szítod a haragot, életedben nem dicsértél meg senkit, a szemeid villámot szórnak.

Jóvammá no, hagyjon éngimet békibe, nem ártottam soha senkinek, ez itt egy rendes ház, nem lehet szava senkinek. Egész álló nap dolgozok, térülök, fordulok, itt nem veri fel a gaz a veteményest, minden fehérre van meszelve, ragyog.
Hajjaj, nekem mondod asszony, ha te tudnád, amit én, még hogy ragyog, ez már régen nem az. Szikrázik az egész ház, gyémánt udvar, még az ól is drágakőből van, a malacok szemei, mint a smaragd, vérvörösen tündöklő rubin a kútágas, búzavirágkék zafír a létra, kristálykő a padlásunk, opálos a tetőcserép, türkiszben tombol a tisztaszobánk, és a kaszálónk olyan, mint a kvarc.
Ember! Te vagy már most a mennybe mentél, vagy tényleg nagyon beteg vagy, ennyi marhaságot összehordani, hogy lehet?
Még, hogy topáz, meg mit is mondott? Hogy vér folyik a kútból? Meg borostyánkőből vannak a galambok a dúcban? Hallod e ember! Menj aludd ki magad, mert reggel, ha nem kelsz időben, s nem mész a dolgodra, nem állok jót magamért!

Az öreg Samu beletörődött, eloldalgott a hátsó szobába, leste a csillogó falakat, a jáde kő gerendát, elunta magát, s magára húzta a lazúr fényben játszó dunnyhát. Szépeket álmodott aznap éjjel, mint még soha, az égen repült, kész csoda, átszelte a bánki földeket, átrepült a hegy felett, ismeretlen helyeken járt, amilyen messze még sohasem merészkedett. Reggel miután felébredt tapogatta az arcát, hogy él e még? Lesett ki az ablakon, hogy mi van aranyból, mi ezüstből, s mi drágakőből.
Minden a helyén volt, de az emberek gondolatait továbbra is látta, s megtanult így is szót érteni velük, nevelni őket, s esténként a bánki gyerekekkel felment a dombra.
Leült velük az akácos lombja alá, s elmesélte, hogy itt, ezen a helyen járt egyszer Isten. Megkínálta őt egy itallal, csillámló varázsvízzel. S a gyerekek szájtátva hallgatták, úgy is nőttek fel a nyomdokában, mindenki úgy tudta, hogy az ott Isten dombja.

Egy 1871-ből származó térkép már úgy ábrázolja, hogy ISTEN PARTJÁN FELÜL.

[01]

[02]

[03]