Satira si umorul

 Geci dolog

Emlékül azoknak, akik meg sem születtek.

Előre, előre, legelőre, ki a levegőre,

ettől kerek a világ, ettől forog a föld.

Így nyílik ki előtted a világ,

s emlékükben őrzik lépteid nyomát.

A spermák ösztönösen elindultak a cél felé, akár egy futóverseny, győztes csak egy van, szemei előtt a célszalag, más nem számít, halálos küzdelem. Félúton a társaság nagy része lemarad, a fal mellé húzódnak, szégyenlősen emelik egymásra a tekintetüket, senki nem szól, a térdükre támaszkodva kapkodják a levegőt, s egyben megértők egymás iránt, átérzik a másik problémáját.

Maroknyi csapat a sor végén kocog, utolsó erejét összeszedve lépésről lépésre araszol, lélekben már feladták, különbnek gondolták magukat a lemaradottaktól, végül ők is a fal mellé húzódtak támaszkodni utolsó leheletükig.

Az élboly mindent beleadott, nem volt veszteni való, egymást előzték, ellökték, elgáncsolták, nem voltak szabályok, élesedett a küzdelem, a tét óriási, s csak most lett mindenki számára nyilvánvaló. Rájöttek, hogy nem figyel rájuk senki, nincsenek korlátok, mindent szabad, csak egyetlen törvény számított, az élet törvénye. Aki győz, az élni fog.

Sokan a földön maradtak, kivédhetetlen sebeket szereztek, elvéreztek.

A spermák száma a cél felé közeledve egyre zsugorodott, eszüket vesztve martak egymás sarkába, s rántották le a másikat a földre, gázoltak át rajta, tépték le a bőrét porig alázva.

Rúgták egymást ahol érték, amaz hátraütött, s vonszolta magát, alig kapott levegőt, előtte még voltak páran, de érezte, hogy lehagyhatja őket, le kell ráznia őket magáról, neki fontosabb volt, ez hajtotta előre. Nekem élnem kell, előrenyúlt és valakit megragadott, lerántotta, s attól lendületet kapott, még elért egy másikat, Az is a földre rogyott, kiadta magából a lelket.

Van még valaki, akad még jelentkező, van itt még versenyző?

Már nem is látott semmit, a tudat teljesen elvakította, vérben forgott a szeme, egyszerre kettőbe mart bele, s ez újabb erőt adott neki, őrjöngött, azt hitte, belepusztul, annyira akarta.

A küzdelem még nem ért véget, azt nem tudta mi vár még rá, nem látott maga körül senkit, öntudatlan állapotban taposta őket halálra, mint fuldokló, ahogy tör a felszínre, s mielőtt felérne, elveszti eszméletét. Aztán csönd, végtelen teremtő csönd, totális üresség, a semmi álcázza magát, akármerre nézel, csak azt látod, a végtelen üresség annyira nehéz, annyira elviselhetetlen, őrületes, s felfoghatatlan, hogy szinte érzed a lényed, attól létezel, hogy körülötted megszűnt minden lenni.

Csak te vagy, akár egy Isten.

Meglettél, akármilyen pici, apró sejt, de már vagy, s ez nem semmi, belegörbül az ember szája, hogy milyen hatalmas dolog, ejt egy könnycseppet, osztódik, megdobban a szíve, zubog, zuhog, szalad benne a vér, egyre hevesebben, jön a lejtő, szabadesés, levegőért kapkod.

Anya ez én vagyok? Ez lennék én?

Hogy én mekkora állat vagyok.

Nem baj fiam, apád híres zenész volt, nagyon szépeket tudott, kórusban énekelték utána az emberek. Az Ő génjeit örökölted, te már akkor is valaki voltál, mikor megszülettél, ismerték a neved.

Sokféleképpen megfogalmazták már, hogy az élet ilyen meg olyan, de főleg nem habos torta. Ki hogyan éli meg, de ebben már benne van a panasz.

Hiába mondod neki, mindig talál kifogást, s már mondja is, hogy de hát. Racionális érveket hoz fel, nem hülyeségeket beszél, sőt, át is érzem, de ami neki akadály, az nekem nem számít.

Bennem olyan élet van, olyan életet nyertem, hogy mindig naivan tekintek a világra, állandóan optimistán, nem számít semmi, csak a cél a fontos, nincsenek dehátok.

Én megcsinálom, van hozzá bátorságom, nekem fontos, nagyon szeretném, s az élet meghajol előttem, megadja, amit kértem.

Nem kell sokra gondolni, alacsonyra tettem a mércét.

Legyen szerető feleségem, szüljön fiúgyermeket, s éljünk boldogan.

Más számára ez elérhetetlen, nekem kettőt is adott.

Levente és Benjámin, hatalmas dolog. Mindkettő születésénél ott voltam, úgy sírtam, alig kaptam levegőt. Meg sem tudtam szólalni a telefonban, mikor anyámat hívtam, hogy fiú lett.

Ez férfias dolog. Javasoltam már ifjú apáknak szülés előtt, hogy naaa, mire vársz. Apás szülés, menj be hozzá, neki is jól fog esni, hogy foghatja a kezed a csupa idegen ember között. Ott lesz széttárva, ridegen utasítják, hogy toljon, ne kiabáljon már az ég szerelmére, mert elviszi az összes energiáját, s még a baba is köll.

Áhhh, nem vagyok én olyan, nem bírom a vért, rosszul leszek tőle, egyet legyintett s leült a váróban. Na erre mondom én, hogy nekem ez nem számított.

Bementem és kész, a feleségem a mai napig hálás érte, hisz mindkét gyermekünk csodálatos teremtés, közös, égetni való, mennek a saját fejük után, napról napra önállóbbak. Én meg csak csodálkozom, tegnap még pelenkáztam, a mellemen aludt el, becsaptam, hogy elaludjon, úgy tettem, mint aki elszenderedett, lassabban vettem a levegőt, kicsit horkoltam is hozzá. Mikor már úgy gondoltam eleget csináltam, hadd menjek a dolgomra, mert az élet mások szerint nem habos torta, akkor kinyitottam a szemem.

Néztem, ahogy alszik, már azt hittem nyertem, de neki is kipattant a csipája, helyén volt az esze, Őt nem lehet becsapni, Levente, a nagyobbik fiam nézett rám pajkosan, s végül elnevette magát, gügyögve kacagott, kapaszkodott a kiságy rácsába, el akarta érni az ujjam.

Benjámin teljesen más kategória, másképp is született, megadta a módját, az utolsó pillanatig az anyja hasában volt, úgy vártuk, mint az eperszemet, s milyen meleg volt, hőség, még az is nehezítette, de megérte kivárni. Rémisztgettek a szülészeten, hogy ha az első gyerek császár volt, akkor a második is az lesz, vagy különben szenvedhet, itt fog vajúdni vele két napig, ne kívánja magának.

Az első gyerek valóban császár volt, s még most is az. Toltuk a borítékot az orvosnak havonta, ő volt a prof. Mindenki ajánlotta. Egyébként egy nagy tahó, mert a pénzt ugyan elfogadta, s megígérte, hogy lehozza a csillagokat az égről, az utolsó pillanatban lelépett, elment a családjával nyaralni, az a pénz is kellett.

Álltunk ott elhagyatottan, a nejem már feküdt, kérdezték, hogy epidurálás?

Mer, hogy gerincbe, nem fog érezni semmit.

Valami húsz medikus, és orvos fordult meg körülöttünk, egymás után adták le a szolgálatot, s váltották egymást.

Nahhh, hogy van a baba? Várat még magára?

S az utolsó megelégelte, nem merte vállalni a kockázatot, félt a proftól, hogy ha valamilyen baj lesz, akkor az állásával játszik, s a paraszolvenciát se felejtsük el.

Műtőbe vele!

Oda már nem engedtek be, csak a kiszűrődő zajokat hallottam, egyáltalán nem voltam nyugodt. Feszült várakozás, a lengőajtó csapódott, zsúrkocsin tolták elém, viccelődve mutatta a műtős segéd a méhlepényt, az orrom alá dugta, arra számított rosszul leszek.

Utána megmutatta a gyereket is, fiú lett, látja a pisilőjét mekkora?

Csak nem az apjára ütött? Vihogva hátba vert, s elvitte a gyereket, a méhlepényt meg lefagyasztotta, azt mondta kutatás.

Benjáminnal éjjel mentünk be, előtte odahívtuk apósomat, hogy vigyázzon Leventére.

Taxival be a kórházba, vitát nem tűrve közölték, hogy ez bizony császár lesz, biztatóan csóválták a fejüket, hisz maga is láthatja, a szülés nehéz és kockázatos.

Közben fogtam a nejem kezét, hogy ne figyelj rájuk, ők mondhatnak, amit csak akarnak. Mi szülni jöttünk ide, meg is fogod szülni. Láttam rajta, hogy elgyötört volt, homlokán kövér izzadságcseppek, némán sírt, kapaszkodott, én voltam az utolsó esélye, csak bennem bízhatott. Még bejöttek a függöny mögé károgni, hogy meg fogja bánni, ha meggondolja magát, még nem késő. Ahogy rájuk néztünk nem kellett mondani semmit, értették.

Azt hozzátenném, hogy nem adtunk senkinek egy fillért sem, a rendszeres szűrésre sem járt el, mint azelőtt, csak is Istenben bíztunk, abban, ahogy elrendelte.

Fájdalommal fogsz szülni, megígérte.

Nem mi akartunk dönteni, ha Isten megígérte a fájdalmas szülést, akkor ide nem pénz kell, hanem hit. Elfogadtuk, nem figyeltünk arra, hogy mit diktálnak, s mire figyelmeztetnek.

Ez, és ilyen az élet törvénye, hogy az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor nem számít senki és semmi, egyedül csak Isten, egyedül csak Ő van, ha Ő nem lenne, mi sem léteznénk. Isten annyira nem bírta elviselni maga körül a semmit, annyira nyomasztotta, hogy létrehozott bennünket, végtelen a szerelme, a semmit nem lehet szeretni. A születésed pillanatától fogva valaki voltál, az, akit Isten azért teremtett, hogy beléd könnyezzen egy cseppnyi szerelmet a végtelenből.

Na most jöhetnek a dehátok!

Azt hiszed, érdekel?

Nekem működik, jelen van az életemben, naponta megtapasztalom a szeretetét, van már bizonyságtételem, megadta az élet, amit kértem.

Van feleségem, aki szeret, csak azért aki vagyok, s amilyen, nem kell előtte színészkednem, szerepet játszanom. Ismertem az én feleségem, s szült nekem gyermeket. Amilyen vagyok, azt tovább is adhatom, nem is egyszer, kétszer.

Más asszonyok előbb szülnek, s aztán a döbbenet, én nem is tudtam, hogy te ilyen vagy. A fejükhöz vágják, hogy milyenek, ha előbb tudtam volna, ha előbb ismertelek volna biztos, hogy nem megyek hozzád, gyerek se kéne tőled, csak magam miatt tartom meg, mert hátha olyan lesz, mint én. Elválnak, mindegyiknek van saját igazsága, de külön.

Én meg ilyen vagyok, ami igazságom van, az a nejemé is, vele osztom meg, legyetek egy akaraton.

Mit akarhatnánk, amikor már mindenünk megvan?

Van ételünk minden nap, eddig minden nap így volt, ha nem is volt, Isten úgy alakította, hogy legyen, mindegy, hogy hogy, a lényeg, hogy legyen. S volt minden nap.

Ha eddig betartotta, miért pont most változna meg?

Aludnunk is van hol, ez nagy szó, akik elvesztik az otthonukat, csak kérdezd meg, hogy mennyire vágynak rá, csak legyen hol lehajtani a fejüket, legyen otthon.

Kell ennél több?

Isteni szerencse, Isten áldása, nem számít semmi csak egyedül Isten.

Nahhh, jó. Kicsit tényleg túlspiráztam, de nekem még ez se számít, így is iszod minden szavamat, csak nem mered bevallani még magadnak sem.

Holott te is arra vágysz, amit én elértem, a büszkeséged az, ami nagyobb, azért tévedtél el ebben a rengetegben, s azért kapaszkodsz a saját igazságodba, mert nem ismered Őt.

Istent nem Dehátnak hívják, Isten olyan, akinél elszáll a harag, ha látja, hogy figyelsz rá, hisz folyton integet, küldi a jeleket.

Veled is megtörténik, megmutatja magát, nem ront neked, hagyja, hogy felismerd.

Csodálkozz rá, akár a gyermek, tipegj oda ügyetlenkedve, fogd a kezeid közé, ámulj.

Az élet nem habos torta, hanem csodálatos.

Mindent lehet, mégsem teszed, áthághatod a törvényt is, kegyelem alatt vagy. Pontosan ezért nem teszed, mert számodra a kegyelemnek nagyobb az értéke, mint maga a törvény.

Benned a kegyelem győzött, míg másokban a törvény aratott.

Ők meg azért nem teszik, igyekszenek betartani, naponta elbuknak, naponta vallanak kudarcot, naponta állnak talpra, hogy lefussák ugyanazt a kört.

Minden nap deháttal kezdődik, az Ő istenüknek az a neve, a saját igazságuk, nincs kivel megosztozniuk rajta, abba kapaszkodnak, bizonygatják.

Aki mindvégig kitart, győzni fog.

Volt már úgy, hogy nem volt igazad?

Érezted úgy, csak nem mondtad senkinek?

Ez a büszkeség.

Nekem van hitem abban, amit mondok, amit szeretnék átadni, ez a dolog él.

Épp azért mondom, azért hirdetem, mert hiszek benne, hogy igaz.

Másnak is kívánom azt az életet, amit én élek, igazi szabadság, nincsenek törvények, nincsenek akadályok. Kis dolgoktól lesz az ember boldog, elég, hogy élsz, veszed a levegőt, nem is tudsz róla, látsz a szemeddel, nézel, nem is tudsz róla. Más csak álmodozik róla, de jó lenne látni, fal mellett tapogatódzik, botjával nézi a földet, nem lát belőle semmit. Te meg jársz rajta, a saját két lábaddal, s észre sem veszed, más csak ábrándozik róla. De jó lenne futni, szaladni, megizzadni, verejtékezni, az élet nem habos torta, egyenesen csodálatos. Kérdezd csak meg azt, ki ágyhoz van kötve, futna veled egy kört, az minden álma.

Ki hogyan éli meg.

Nem igaz?