HTML

Satira si umorul

Kdo je to osmák degu ? Norinka, terinka, šmudlík, mláďátka, piškůtek.

Friss topikok

Linkblog

Barátok töke

2010.12.24. 17:33 guga

 Barátok töke

A barátok töke egy kocsma neve, onnan kapta, hogy régen, mikor még szállásként üzemelt, megszállt két bencés barát, leültek az asztalhoz enni, és nem volt rajtuk alsó. Kilátszott a micsodájuk, hatalmas, megereszkedett zacskók, a fél falu rajtuk röhögött, rajta is maradt a név, később kocsmaként is.
A vendég egyre kevesebb volt, elmaradtak az átutazók, mióta kisebb lett az ország, a határ áthelyeződött, megszűnt a forgalom.
A falu népe is másik faluba járt, nem volt ivó, nem nézhette tétlenül, nyitott egy kocsmát.
Hatalmas tábla virított a bejárat felett: BARÁTOK TÖKE.
S két bencés papot méltatlan pózban ábrázolt, harsány röhögés kíséretében lépték át a küszöböt, mindig derültséget okozott, nem tudták megunni.
Figyeled!? Ezt nem hiszem el, csapkodták a térdeiket, folytak a könnyeik, még hogy barátok töke, micsoda név egy kocsmának.
Leültek az asztalhoz munka után, jöttek be a földekről, micsoda meleg, elviselhetetlen hőség, nézd, hogy megkapott a nap, mutatta a rézveres vállát.

A falakat festmények díszítették, vásári cigányok hozták, az egyiken kaszálón parasztok, lendítik, kévébe hordják, az egyik asszony bosszúsan néz, nehéz munka.
A bútorok kopottak, a kocsmáros olcsón jutott hozzá, gondolta ide megteszi, nem kár érte, ha összetörik. A mennyezet fagerendás, még nem járta át a szivarfüst, olajlámpások lógtak alá, feketén kormoltak. A pult mögött üvegek sorakoztak, mindegyikben bor volt, helyben vásárolta, meg egy kevés pálinka. Azzal nem szerette itatni őket, mert hamar meghülyültek.
A borral nem volt semmi probléma, jól bírták, sokáig, úgy kellett őket kitessékelni, s még mindig azt kérték, hogy bontson egy palackkal.
Hitel nem volt, előre kikötötte, ne nézzenek rá rossz szemmel, de nem akarja, hogy évtizedes baráti viszonyok menjenek tönkre. Ismerte mindet mezítlábas gyerekként, felnőttek, családjuk van, kár lenne vitázni kevés pénz miatt. Ha valamelyik szűkében volt inkább meghívta, legyintett rá, ne gondolj vele, az üzlet elbírja. Nem vitték túlzásba, illedelmesek voltak, olyankor keveset ivott, nehogy elszúrja.
Akadt étel is, az asszony mindig főzött, számolt a vendégekkel, bár a falubéli feleségekkel nem kívánt perbe szállni, hogy az ember a kocsmában költi el a vacsorát, otthon meg nem kér semmit, csak részegen bedől az ágyba.
Ki volt ez találva, csak unszolni kellett. Nahhh, jó, engedett, még meleg, aztán hozta serpenyőbe a gőzölgő étket, finom fűszeres illata volt, jól bánt az ízekkel, értett a nyelvükön.
A többiek is odafordultak, ahogy hosszan élvezte a falatot a férfi, nem tudtak uralkodni magukon, a nyáluk csorgott. Dicsérték az asszonyt, hogy micsoda illatok, ennek nem lehet ellenállni, hozna nekem is egy tányérral?
Csak az asszony meg ne tudja!!!
Aztán egyenek otthon is, és nyalják meg a tíz ujjukat utána! Perlekedett velük, annyiban hagyták, csak jöjjön már az az étel, megtömték a gyomrukat.
Simogatták, phűűű de jól laktam, ez kellett nekem, böfögtek hozzá, röhögtek saját magukon.

Amíg egyszer az egyik feleség belesett az ablakon.
Elkerekedett a szeme, az embere törölte a zsíros száját az inge ujjába, tegnap mosta ki, ez meg nem általkodik beszennyezni.
Berontott, megállt középen terpeszben, kezei a csípőjén, villództak a szemei.
Teeeeeee! Mit tömöd a hasad itt, lopod a napot, azt hiszed én nem főztem, hát minek nézel te engem???!!
He?!!
És teeee??? Fordult a pult mögött álló rémült asszonysághoz.
Mivel eteted, te sem gondolsz arra, hogy otthon majd meggebedek?
Töröm magam, hogy mire megjön főtt étel legyen az asztalon, itt szórja a pénzét, én meg a sok munkám mellett majd szétszakadok, azt sem tudom hol áll a fejem. Erre itt csillapítja a farkas étvágyát a mihaszna, tán itt finomabbak a falatok kend?
Hallja e?
Az lesütötte a szemét, kellemetlen volt a cimborák előtt, hogy az asszony így leteremtette.
Próbálta leinteni, hogy majd kint megbeszéljük, menj csak, de hasztalan, a felesége nem tágított, nem érte be.
Magyarázatra várt, elégtételre, majd ultimátumot adott.
Jó, tőlem zabálj kedvedre, ahol csak akarsz, ne is gyere haza, majd én megeszem.
Holnaptól nem főzök, eridj a rétre legelni.
Az ember megelégelte, kikelt magából, hogy ebből elég legyen, nem tett Ő semmi rosszat, beült egy pohár borra, s aztán megéhezett.
A levegőben terjengtek az illatok, nem akaródzott neki menni, maradása volt, elkelt a falat a bor mellé, tudja, hogy a felesége mindent megtesz, s jól főz. Meg ne is haragudjon meg a világ, de hová lennénk, ha Ő nem kívánhatna semmit?
Nem azért dolgozik.

Az feleség is belátta, nem követett el az Ő ura nagy hibát, megenyhült irányába, kézen fogta, kivezette, az ura meg átölelte a derekát. Gyere te! Na csak gyere velem, hazamegyünk olyat mutatok, hogy csak na. Az feleséget csiklandozták a mondatok, megringatta a farát, incselkedett.
Milye volna kendnek, amiről én nem tudnák?
Csak nem a szerszámára gondol megint? Magának mindig azon jár az esze!
Az előbb még tegeztél, ha az ágyról van szó mindjárt megnövök a szemedben?
Majd, ha megnő más is, akkor legénykedjen kigyelmed, akkor legyen kemény uraságod!
Eltűntek a fák alatt a sötétben, elhalkuló kacarászás, kinyílt egy ajtó, magukra csukták, s még most is boldogan élnek, ha el nem unták.

Beköszöntött a tél, csípős hideg volt, a kocsmáros fázósan dörzsölgette a tenyereit. Ideje, hogy disznót vágjunk, benézett az ólba, szép hízó, jó a súlya, szép sonkái vannak, megy majd fel a füstre. Eszébe jutott, hogy hajnalban mindig belopakodott a kamrába, halkan, hogy a felesége fel ne ébredjen, aludt még. Nyelt egy kupica pálinkát, belenyalt még egyszer, s utána jobban is meghúzta. Átjárta a száját, kellemesen bizsergett a gyomra, aztán visszadugta, lezárta. Szelt egy vékony sonkát, elhúzta az orra előtt, hosszan illatolta, beleharapott, zamatos, édeskésen füstös, ahogy szereti.

Reggel jött is a böllér, előtte beosontak kamrába, na csak igyon kend!
Ejjjha, ez aztán pálinka. Szilva? Ahhát, jóféle főzet, húzza meg még egyszer!
Nagyot nyelt, orrában a sonka illatával szúrta a disznót meg. Az asszonyság lavórral sürgött, abba engedte a vért, majdnem megtelt, a disznó nem is hörgött, a böllér érti a dolgát.
Szaladt a konyhába, mire feldarabolják, kész a hagymás vér, az ura imádta, kanalat kért hozzá mindig, a villát nem bírta.
Rágörgették a szalmát a disznóra, begyújtották, kaparták, füstölt mind a négy lába, közben rongyokkal mosták fehérre.
Mielőtt felnyitották, ittak egyet, nadrágja szárába törölte a koszos kezét, élvezte a pálinka ízét.
A böllér szakszerű mozdulatokkal hasította fel a hízó hasát, a beleit kifordították a földre, a kutyák szűköltek türelmetlenül, a macskák oldalról lestek, vágyakozva várakoztak, hátha valami lesz.
A belsőségeket külön tálakba, egy ami az abároltba megy, és egy ami frissen készül ebédre, savanyú tüdőleves, az asszonyság nem bírta a szagát, de azért megfőzte, csak is az elismerő szavakért, akkor nagyon tudott örülni, könnybe lábadt a szeme, ahogy az ura falta magába.
A böllér bárdjával az oldalbordára mért ütést, szépen kikanyarintotta, az ura teknőbe rakta, lesózta, megyen majd a füstre.
A fejét abároltba, tokaszalonna, négy szép sonka, hamar eltakarították.
Asztalhoz ültek, koccintottak, egészségedre komám, szép disznó volt, megadta a módját.
Te! Oszt mondjad már meg, mér így hívják ezt a kocsmát, miért barátok töke?
A kocsmáros elmesélte, a böllér jót derült, nem helybéli volt, nem ismerte a járást.
Az üveg után nyúltak megint, fölé hajoltak az ételnek, hmmm, érzed ezt? Mennyei, nem tudtak vele betelni, falatoztak, forgatták a szájukban, csettintettek a nyelvükkel.
A böllérnek már nem volt semmi dolga, maradni akart, ízlett neki a pálinka.
Az asszonyság észrevette, látta, hogy nem bír a vérével, a férjét unszolta, nahhh, ha már itt vagyunk, igyunk még egyet, a sajátjaként kezelte a pálinkát. Nem sajnálta tőle, de a férje nem bírja, ha többet iszik a kelleténél, kitör a régi énje, akkor az Isten sem állítja meg.
Próbált jelezni a férjének, hogy amaz ne lássa, intett neki a kezével sürgetőleg, küldd el!
A férje leintette, ugyan hagyd már, olyan jót beszélgetünk, a böllér rájött, hogy útban van az asszonyságnak. Inkább ivott még egyet, mint hogy szóváltásba kerüljön vele.
Kínálta az embert is, igyon meg velem egyet, ne vesszen kárba.
Az ember is töltött magának, egyszer élünk, azt se hiába, fene megeszi, ha csak a gondot lessük, felhajtotta egy húzásra.

Jött az ura régi énje, bekopogott az ablakon, kézcsók, van itt egy szabad hely? Leült arra a székre, amin az ura ült, s az azonnal felpattant. No böllérkém, ha már ilyen szépen összegyűltünk, irány a tyúkudvar, pöselnem kék, menjünk, oszt járjunk ennek az ügynek a végibe! Megveregette a böllér vállát, amaz restelkedett a háziasszony előtt megemlíteni, hogy neki is pössentenie kéne már régen, inkább visszatartotta.
Kapóra jött neki, hogy a háziúr tárulkozott ki elsőnek, nyomban követte, bevágták maguk után a gang ajtaját, csak úgy dübörgött. Az asszonyság még hallotta, hogy a tyúkudvaron vihognak idétlenül mindkettő. S lassan eltávolodtak, az ólak, a fák, a kinti budi mélyen meghajoltak. Az asszonyság meg magában dúlt-fúlt, hogy vesszen el velük mind, az ég is.
Sokszor látta az emberét magából kifordulva, ha itta a szeszt. Előre tudta, hogy nem lesz jó vége ennek, holnap meg világát sem tudja, nem emlékszik semmire, úgy néz majd rá, mint egy gyerek. Csodálkozva, hogy én ilyet!?? El sem hiszem…

Mondta a böllérnek, hogy: látja kend? Itt lakott a disznó. Igyon még egyet, húzza meg! A pálinkát kicsempészte magával, a nadrágja mögé rejtette. Suttyomban itták, egyik takarta a másikat, aztán összekuncogtak. Ejjó, sunyin vihogtak hozzá...
Mit is akart mondani kigyelmed!? Firtatta a böllér.
Hát itt lakott, tárta széjjel a kezét, s csak úgy sugárzott az arca az örömtől.
Mi? Mi a bánat lakott?
A disznó, itt lakott, mutogatott nyomatékosan az ól irányába.
Éééss? Értetlenkedett a böllér, szemöldökét ráncolva.
Miért, hát nem érdekes? Vetette vissza a ház nemes ura.
Mi érdekes magának azon az ólon? Nem akarta őt neheztelő jelzővel illetni, mert még volt benne illem, ami hamarosan elillan.
A ház ura lelkendezve belefogott mondandójába, hogy: csak gondoljon bele!
Szegény pára ott van szétbontva, hamarosan megyen fel a füstre.
Na igyon még egyet, csak gyorsan, nehogy meglássa az asszony.
Ejjjjhhhhh, ez aztán!
Na adja csak ide! Heeeeeeeeeee, ez itóka, feni a gyomrom kegyetlenül, itatja magát.
Szóval ott van az a disznó, nagy dolog szétszedni elismerem, én nem tudnám.
De összerakni sem. Ebbe belegondolt maga mán?
Mi? Hogy disznót csinálni? Ne vicceködjön velem kegyelmed, bármikor összerakom úgy, ahogy volt, összeillesztem.
Én nem úgy gondoltam, hisz hiába rakja össze maga azt úgy, ahogy szétszedte, attól még nem fog elindulni, nem kéri az étket hajnalban vádló szemekkel. Nem koslatja az orrával az ólajtót, s nem röfög türelmetlenül, szemrehányóan, holott ő már várja, szereti beletúrni az orrát a langyos moslékba.
Ember!? Hát ennek mi értelme, ki hallott még ilyet? S még mindig vigyázott a szájára, pedig már ott volt a nyelvén, hogy a szemébe vágja.
Hogy ki hallott? Valaki csak összerakta vagy nem? A ház is úgy épül, nem a földből nő ki!
Mi baja van magának?! Heee? Ez csak egy disznó volt, nem gondolkodok rajta, nincs lelkiismeret furdalásom miatta, hiába próbálja bemesélni. S már belerezdültek a kezén az izmai, úgy a képébe vágta volna.
De a ház ura nem hagyta annyiban a kérdést, mindenképp a végére akart járni.
Gondolja, hogy ez a disznó az égből pottyant ide? Gondolja, hogy valaki csettentett egyet, hogy nekem kéne egy disznó, és vala? Na maga ne vicceködjön velem kend! Az első disznó is valahogy lett, úgyhogy velem ne izéjjen!
Kiszakadt belőle önkéntelenül, nem bírta visszafogni, túlcsordult benne, pedig az utolsó pillanatig kapkodott utána, hogy megfogja. Az indulatai elszabadultak.
Ne bosszantson már maga marha! Ki fogja ezt bizonyítani, utánajárni? Teljesen értelmetlen!

A ház ura nyugodt maradt, semmibe sem vette a böllér kirohanását.
Nem nehéz, ehhez meg kell ismerni egy disznót, ellátni naponta, hónapok alatt összeszoknak, s utána az ember érzi, hogy annak a disznónak lelke van, elkezd vele törődni, odafigyel rá, lesi a kívánságait.
Maga egy komplett idióta!
Nem, nem, félreért! Ez úgy igaz, ahogy mondom magának, jöjjön csak beljebb, invitálta beljebb az ólba.
Mi, hogy oda be, a lábai vitték volna már haza, de az ólba került a pálinka, azt szívesen kóstolta volna még.
Nézze ezt a szalmát! Nézze csak nézze!
Mit nézzek rajta? Szalma, vagy nem?
Nézze, hogy meg van döngölve! Egy helyre hordta a szájával a sarokba, pedig én szétterítettem a villával alaposan. Ő ugyanolyan alapos munkát végzett, neki nem ízlett úgy.
Szuszékolva négy lábra állt, mikor látta milyen lusta munkát végezte, hogy beterítettem vele az egész ólat neki, mikor annak egy helyen kell lennie.
Csak meg kell érteni, hogyan gondolkodik egy disznó.
Szétterítve nem ad annyi hőt, nem szigetel, én meg tiszta hülye vagyok, úgy szórom neki be az ólat, mint ha mindenhová feküdne. Holott én is egy helyre fekszem, vastag takaró alá. Persze, hogy a disznó is így szereti, s mindig ugyanott. Ezért ő halomba hordta, s aztán kifeküdte, hogy kényelmes legyen. Én marha, csapott a fejéhez a házi úr…

Hát jól mondja maga, tényleg az, egy nagy marha, kontrázott a böllér.
Én csak levágtam, maga hívott ide, nem emlékszi? Hiába csinálja velem!
A fene se érti magát!
Nem is engem kell érteni, hanem a disznót! No, no figyeljen csak ide! Feküdjön velem le ide, mindjárt megérti, na csak dőljön le.
De előtte húzza meg kend is, aztán csípte a torkát a finom házifőzet a háziúrnak.
Adja csak ide kend az a flaskát,ehhhh ez igen, ezért megéri élni.
Na ugye, igyunk csak még egyet, s rögtön a szájához emelte, már nem is gondolkodott rajta.
Végigdőlt a szalmán, pont ahogy a disznója szokta, s a lábai beleértek a disznó szarába.
Nem is gondolkodott rajta, ösztönösen cselekedett, ahogy a lénye diktálta.
A böllér nyögdécselve dőlt az oldalára, nyomta az oldalát a vastag kabát, ami volt rajta.
Nahhhhhh, ehhh, fene vigye, nem is olyan rossz, tényleg jó meleg. Lábával ő is a disznó szarát lépcsőzte.
Eltehénkedtek mindketten, vánkost hajtottak a szalmából a fejük alá, s éretlen szemekkel ábrándoztak, csak úgy csillogott. Egy keményebb mondatnál arccal fordultak, kínálgatták egymást, amíg el nem szuszékoltak.

Szenderegtek ott boldogan, öntudatlanul, s egyszer csak bátorságott vett az asszonyság.
Térült, a teraszra is kinézett, fújtatva csapott be minden ajtót.
Hol van ez a gazember? Biztos beivott, s most fetreng a fűben. Mindig úgy szokott.
Hülyeségeket beszél, aztán meg bizonygatja, amazok meg rásütik, hogy idióta, holott vele együtt isznak. Aztán nem restelkednek, eldőlnek a fűbe, a nyálukat isszák.
Fúúújjj, micsoda disznók!
S akkor meglátta őket…
A szó a torkán akadt, már éppen kimondta, kicsit még tartotta az illem, de aztán csak kiszaladt a száján. Maguk micsoda állatok! Nem szégyellik magukat?
A disznó szarában forgolódnak édes kettesben?

Természetesen folyt.köv.

Szólj hozzá!

Címkék: gugaizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://guga.blog.hu/api/trackback/id/tr382537223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása