Avagy, kit hogyan köszöntsünk?
Az előzmény:
A nejem a minap reggel azzal állt elém, hogy írjunk a köszönésről, mert szerinte áldatlan állapotok uralkodnak körülötte. Pedagógus, gyakran találkozik olyan helyzetekkel, amikor felvonja a szemöldökét, s szerinte nem kellene szó nélkül elmenni mellette.
Én azt válaszoltam rá, hogy a közösségi élet, olyan, mint a KRESZ, vedd fel a forgalom tempóját, ne lógj ki a sorból.
Persze tudom, hogy hiába mondom neki, a vérében van, az anyukája is pedagógus. Már nyugdíjas, a mai napig rápirít gyerekre, felnőttre, ha káromkodik, eldobja a csikket, vagy rugdossa az almát az iskola előtt.
Nem is túl népszerű. Senki sem túl népszerű, ha gyengeségeinkre, jellemtelenségeinkre világít rá.
Az előzmény előzménye:
Hónapok óta készülök megírni azt, hogy kit hogyan köszöntsünk. Kinek mondom azt, hogy: „üdv!” Kinek kívánok jó napot, kinek csak mormogok az orrom alatt, hogy lássa, mozog a szám, de csak illendőségből, nem vagyunk még köszönő viszonyban. Kinek csapom el a fejem, ha meglátom. Kinek ugrok a nyakába, nyomok az arcára puszit, fogok vele kezet, csapok a tenyerébe, verem oldalba, tenyeremmel meglegyintem a vállát, játékosan ököllel gyomorba, teszek úgy, mint egy gyerek, hogy szevaaassz. Kit ölelek át csöndben, hosszasan, ki mellé ülök le csendben, szó nélkül, tudva azt, hogy most csak ezt igényli.
S kinek mondom azt, hogy höhhhnyeee, hőőőjjj?
Vártam, hogy kiforrja magát a téma, halogattam napról-napra, közben elteltek hónapok.
Míg egyszer csak a nejemnél kiverte valami a biztosítékot.
Már az írásunk ötleténél sem voltunk egy hullámhosszon, és a fentiekre is muszáj reagálnom: miért is kellene nekem felvennem a forgalom tempóját? Nem a felnőttek dolga meghatározni a gyerekek tempóját és irányát?
Anyukám 40 évig volt pedagógus, első és második osztályt tanított újra és újra. Pályája végén már unokákat is tanított, akiknek még élnek a dédszüleik, vagyis azok a szülők, akiknek pályája kezdetén a gyerekeiket tanította. Ezek a Tőle legalább egy korosztállyal idősebb emberek a mai napig így köszönnek Neki: „Jó napot kívánok Tanító Néni!” Nagyon is népszerű, tisztelik, megbecsülik, azért mert megtanította köszönni a gyermekeiket.
Először akkor találkoztam ezzel a problémával, amikor a kisfiamat óvodába vittem.
- Levente, köszönj szépen a néninek!
- Szia!
- Kisfiam, nem szia, hanem csókolom.
- Ugyan hagyja, gyerek még…
Na és? Ha gyerek, akkor nem kell tanítani? Mikor tanítsam, ha nem éles helyzetekben? Hogyan tanítsam, ha felnőtt társaim úton-útfélen „keresztbe tesznek” és rám pirítanak a saját gyerekem előtt? Egyetlen eset sem volt, amikor ne oktattam volna ki a szóban forgó felnőtteket. Márpedig az én gyerekem nem fogja tegezni a vadidegen felnőtteket, igenis tudni fogja, mi a magázódás, mi a tegeződés, és hogyan kell azok számtalan formáját használni. Nyugodtan mondhatom, hogy sikerült. Bárki, aki a fiammal beszélget, utána dicséri, azt mondja: milyen illemtudó, milyen választékosan tud társalogni.
Néhány évnyi „nyugalom” után újra szembesülnöm kellett felnőtt társaim hanyagságával, trehányságával, nemtörődömségével! Ráadásul, ami még fájóbbá teszi a dolgot, mindez vidéken történt, nem a fővárosban, ahol pedig inkább számít rá az ember. Az új iskola, ahová Levente jár, furcsa és egyáltalán nem kellemes meglepetéssel szolgált. Nem csak azért, mert sokévnyi nevelésemet két hét alatt dugába döntötte, hanem azért is, mert én magam is ebben az iskolában tanítok. Már az első napon dobtam egy hátast, amikor bejött a gyermek az órára és azt mondta: „Jónapot” Mi??? Tessék??? Ezt most nekem mondta? Vagy esetleg rosszul látok és van a 10 éves gyerek mögött egy vadidegen felnőtt, akinek épp rossz a hangulata, és nincs kedve többet mondani egy jónapotnál? Nem, nincsen, ezt tényleg a gyerek mondta. Oké, most jött először, nem rontok ajtóstul a házba, majd később megbeszéljük. De 30 perc múlva újra képes volt meglepni: „Viszlát!” Na ne! Ha mondjuk bemegyek egy ajándékboltba, egy szép napsütéses napon, az eladó kedvesen kiszolgál, esetleg kicsit bizalmasabbá válik a helyzet, mert mondjuk elbeszélgetünk róla, hogy milyen alkalomból és kinek veszek ajándékot, a sikeres vásárlás után, abbéli örömömben, távozva a boltból azt mondom: „Köszönöm, viszlát, szép napot!”
De a döbbenet itt nem ért véget: az egész iskola minden tanulója ezt a köszönési formát tanulta az ISKOLÁBAN: „Jónapot és viszlát…” Egy teljes évembe került, mire elfogadtattam magam az új környezettel. Nem csak azért voltam népszerűtlen, mert egy több évtizede tanító kollégámat váltottam fel, hanem azért is, mert minden egyes gyerekkel kötözködni kezdtem, ha így köszönt nekem.
„Drága gyermek! Vagy mond azt, hogy Jó napot kívánok, vagy mondd, hogy Adjon Isten jó napot, de ne mondd nekem még egyszer, hogy Jónapot. Majd ha együtt kapáltunk kukoricát, akkor köszönhetsz így, addig viszont megfelel egy sima Csókolom is.
Mára már azok a gyerekek, akiket én tanítok, tudják, mit várok tőlük. Nem parancsra tanultak meg köszönni, hanem elmagyaráztam, mikor hogyan köszönünk. De a magázó formával még most is bajban vannak. 7. osztályos kislány hol azt mondja, hogy „Maga”, hol azt, hogy „Ön”, szegénynek fogalma sincs, hogy szólítson. Ezt még el kell magyaráznom neki, ha alkalom nyílik rá.
Persze a meglepetések sora nem ért véget. Van ugyanis még egy gyerkőcöm, aki óvodás. Az Óvónővel és Dadusokkal tegezzük egymást, mert ők így kérték. De a reggeli köszönésem mindig így hangzik: ”Jó reggelt kívánunk! Szervusztok!” „Jó reggelt anya!” – válaszolják. Nem régiben új, igen fiatal kolléganő érkezett az óvodába. Még nem vagyunk bizalmas viszonyban, sőt semmilyen viszonyban nem vagyunk egymással, így a megszokott köszönésen kívül mást nem igen szoktam mondani Neki. Ám az én köszönésemre most egészen más választ kapok: „Helló!”
Neveltetésemből fakadóan én nem szoktam ráolvasni senkire, ha nem tud megszólalni a megfelelő módon, nem rám tartozik, neki kell megküzdenie vele, nem tartom magam igazságosztónak. Nagy magyar átlag vagyok, utcai verekedésekbe sem szállok be, nem szólok rá senkire, tényleg nem vagyok egy tipikus hős, nem keltem még a védelmére senkinek, holott lett volna rá módom.
Biztos vannak helyzetek, amikor elhagynám a szemléletmódom.
Én alapvetően arra törekszem, hogy mindenkivel jó viszonyban legyek, ez nem megterhelő, inkább természetes. Pedagógusnak sem lennék jó, a mai napig nevelésre szorulok. 
Az óvónővel kapcsolatban is azt javasoltam, hogy felejtse el, nem ránk tartozik. Ha úgy köszön vissza, hogy helló, akkor az legyen az ő baja, nincsenek elvárásaim. Ilyenkor jön az, hogy ki milyen családból származik, s milyen értékrendet hoz magával.
A nejem csak szóvá tette.
Számomra nincs jelentéke, csak legyintek rá, a nejem viszont vérbeli pedagógus.
A lelkészünk egyszer azt mondta, miután már 8 éve élt Magyarországon, hogy olyan köztes állapotban van, amikor a saját nyelvét már nem beszéli rendesen, a mienket meg még nem.
17 éves koromig Gyulán éltem, sok ismerős arc megmaradt bennem, utána lehúztam több, mint 20 évet Budapesten, rengeteg ismerősre tettem szert, megannyi nexus, alkalmazkodás. 2007 nyarán költöztünk Bánkra, és azért el kell, hogy mondjam itt is élnek emberek, sőt.
Én is abban a köztes állapotban vagyok, hogy a régi, budapesti arcokat, hangokat már nem ismerem meg, az itteniekhez meg még nem szoktam hozzá. Megyek robogóval és az autók naptól csillámló szélvédői mögül int egyet a mutatóujjával, vagy a tenyerével, esetleg kirakja a bal kezét a lehúzott ablakon. Fogalmam sincs ki volt az, néha valaki rám mosolyog, biccent a fejével egyet, hogy szép jó napot…
Megtanultam, hogy Bánkon inkább előre köszönök, függetlenül attól, hogy ismerem, vagy sem. Ha pedig úton vagyok, akkor nem lepődök meg semmin. Kiabáltak már ki nekem Rába Steigerből, hogy helló gugaponthúúú!!! Wolksvagen passzátból integettek egyszerre négyen, én is visszaintettem, hogy majd leestem a robogóról, de fogalmam sem volt róla, hogy kik voltak. Nexus kavalkád, nekem tényleg nincsenek elvárásaim senkivel szemben, inkább az érdekel, hogy kit hogyan köszöntünk, s miért?
Melyik családtag kap puszit, melyik nem? Annak is adunk, akit nem szeretünk, a háta mögött összesúgunk? Kivel szemben engedhetjük meg, hogy tele szájjal köszönünk?
Hogyan mérjük fel az erőviszonyokat, hogy meddig mehetünk el, mit engedhetünk meg magunknak?
Mi a kifizetődőbb, a távolságtartás, vagy a kötetlen bizalom, ahol eloszlanak a kételyek, nincsenek illemek?
Az én köszöntési formuláimnak is megvan a mélysége, magassága.
Alapból mindenkinek kijár egy tiszteletem, jó napot kívánok párosítás. Hölgyek esetében úgy kezdem, hogy kézcsókom, jó napot! Ha hivatalos helyen jelenek meg, vagy nagyon kényelmetlen szituációba keveredek, és olyan emberrel kell kommunikálnom, aki láthatóan születésétől fogva karót nyelt és valami elcseszett elit életet él, akkor kimérten, visszafogottan elhangzik egy: üdvözlöm, jó napot kívánok (napszaknak megfelelően). Majd igyekszek az illető hatósugarából mielőbb távozni, szó szerint menekülök és, ha jön valaki, akivel összevihoghatok, akkor fellélegzem, megkönnyebbülök.
Munkámból adódóan naponta megjelenek mások házaiban, lakásaiban.
Egyik alkalommal egy hatósági embernél jártam, rendezett, tiszta, hétköznapi környezet, sehová nem tudnám besorolni, még szaga sem volt a lakásnak, amitől undorodtam volna, vagy otthonos érzést keltett volna bennem.
De maga az ember úgy hatott rám, mint a mágnes az ellenkező pólusára, szó szerint taszított, ahogy ajtót nyitott. Nem tudom kölcsönös volt e, nem adta jelét, de én, ahogy a szemébe néztem már sarkon fordultam volna legszívesebben, és tegye ahová akarja. Késpenge volt a szája, jéghideg a szeme, nagyon röviden és gyorsan beszélt, utána kellett gondolnom, hogy mit is mondott, mit akart. Megfagyott körülötte a levegő, éreztem, hogy felesleges neki kezet nyújtanom. A hátamban éreztem a tekintetét, feszülten végeztem a munkám, bizsergett tőle az aurám. Jéghideg viszontlátásra futotta tőle, az ajtót azonnal becsukta maga mögött, majdnem összeestem, minden erőmet kiszívta, a lábamat sem teszem be oda többé. Ki szülte ezt az embert? Szereti valaki, van felesége, gyereke, tud örülni?
Szörnyű, a fagyasztóba rakott csirkében több emberi érzést lelek, mint ebben az emberben.
Az, hogy oldott hangulat, számára ismeretlen fogalom, (szerintem).
A legbizalmasabb kapcsolatban Böcével vagyok, Böce a haverom, együtt pubertáskodtunk, aztán Budapestre is együtt kerültünk, később azonos munkahely, de az érdeklődési kör mindvégig. Böcével egyszer összeugattunk valamin és megharagudtunk egymásra alaposan.
Munkahelyi gond, váltóműszakban voltunk. Adminisztrációs problémák, stb. Semmi komoly, csak valószínűleg szükségünk volt akkor arra az állapotra.
Olyan szinten haragudtunk egymásra, hogy próbáltuk elkerülni egymást. Én kerékpárral, napszemüveggel, és hatalmas Sennheiser fejhallgatóval a fejemen közlekedtem. Neki is nagyon komoly kerékpárja volt, drága napszemüvege, Sony fejhallgatója.
Tudtam, hogy melyik útvonalon jön be dolgozni, a Könyves Kálmán körúton a Fradi pályától.
Én átmentem direkt a Haller utcára, ami azzal párhuzamos, hogy elkerüljük egymást, s ne kelljen köszönnöm neki, látni sem bírtam. Nagy lelki nyugalomban elindultam, belebújtam a zenébe, világomat sem tudtam. Erre jön Böce velem szemben, nagy elánnal, vak sötétben, reggel hatkor, napszemüveg, hangos zene. Úgy suhantunk el egymás mellett, mint két idegen.
Jéghidegen, rezzenéstelenül, minden idegszálam megfeszült, nehogy a megenyhülés legcsekélyebb jelét is észrevegye rajtam.
Másnap reggel a megszokott útvonalon mentem haza, ő is ugyanott jött be dolgozni, ismét szenvtelenül haladtunk el egymás mellett, két sötét napszemüveg mögé bújva.
Napok kellettek hozzá, és elég sok sör, mire kiröhögtük egymást, hogy mekkora marhák vagyunk. Böcével simán leanyázzuk egymást, ezzel is kifejezve az egymás iránti tiszteletünket, a legmélyebben.
Akkor reagálnék: egy gyerek vagy felnőtt nem azért tud, vagy nem tud megfelelően köszönni, mert úgy született, hanem azért, mert megtanították, vagy nem tanították meg rá. Ismerek valakit, aki felnőtt létére sem tudja, mikor hogyan kell köszönni, beszélgetést folytatni. Amit eddig a környezetétől megtanult, az is zavaros, kesze-kusza. Az első köszönése magázva hangzik el, a következő mondatban letegezi a beszélgető partnerét, majd ha kérdést tesz fel neki valami miatt, már megint magázza. Az illető meg csak néz rá, hogy mit akar ez a marha… Mindez azért van így, mert gyerekkorában senki nem magyarázta el a köszönési formákat, senki nem szólt rá, ha helytelenül használta valamelyiket. Nem az Ő hibája, hanem a szüleié, és nagy részben azoké a pedagógusoké, akikre évekig rá volt bízva, hogy tanítsák Őt szépre-jóra.
A „Hellót” kikiabáló nénitől nem várom el, hogy engem tiszteljen, és ezért tisztelettudóan köszönjön nekem. De ott van a gyerekem, aki ezt hallja. Ez a pedagógus, és a többi pedagógus kollégám azért végezte el a főiskolát, hogy egész életében a gyerekek nevelésével foglalkozzon, többek között úgy, hogy példát mutat nekik. Két ember találkozása azzal kezdődik, hogy köszönnek egymásnak. De ha már ez sem megy, akkor mi van utána?
Budapesten laktunk, és az utcánkban volt ez zöldséges. Hosszú éveken keresztül ugyanaz az eladó dolgozott benne, egy kimondottan férfias alkatú, morcos, morózus asszonyság. Akkoriban babakocsival közlekedtünk. Ha bementem vásárolni, és betoltam a kocsit a boltba, hogy a gyerekem ne maradjon az utcán, akkor azért szúrt le, hogy oda már nem fér be senki. Ha kint hagytam a babakocsit, de nyitva hagytam a bolt ajtaját, akkor meg az volt a baja, hogy kihűl a bolt. Vagyis túl sokat nem társalogtam vele, Jó Napot kívánok, viszontlátásra, évekig. Majd egyszer arra lettem figyelmes, hogy mindig van számomra valami mondanivalója, vásárlókról, erről-arról, és mindig letegezett, ahogyan hozzám beszélt. Rendben, gondoltam, miért ne. Megkérdeztem tőle: „Akkor mi most tegeződünk?” Persze! – mondja, tegeződik ő mindenkivel. Ettől kezdve valahányszor bementem a boltba, végig kellett hallgatnom a méltatlankodását, de nem akárhogyan:
„Ezek a faszfej öregek bazdmeg, bejönnek, vesznek egy tojást.”
Na, tovább nem ragoznám, így ment nap, mint nap. Amíg magázódtunk, ezt nem engedte meg magának. Kár volt tegeződni, többet nem mentem hozzá vásárolni.
Volt viszont egy pénztáros is, aki kb. velem egykorú, a kislánya is akkora, mint Levente. 10 évig jártam abba a boltba, Ő azalatt ott dolgozott, szinte minden nap találkoztunk. Magázódtunk. Soha egyikünknek sem jutott eszébe a tegeződés. Közben pedig kötetlenül elbeszélgettünk, bármiről, bármennyit. Nem volt oka a tegeződésnek. Én vásárló voltam, Ő pénztáros, nem voltunk barik, nem ismertük egymás múltját, egyikünket sem érdekelte a másik jövője, a jelenben pedig így volt természetes.
Tanítok egy kisfiút, igazi édi gyerek, eredeti, jópofa. Eleinte zárkózott volt, de miután jobban megismert, egyszer csak kinyílt, elkezdett mesélni. Kopogás nélkül jön be az ajtón, majd miután kérdőn nézek rá, azt mondja: „megjöttem…” Túlságosan bírom Őt ahhoz, hogy ne tanítsam meg, hogy kell bemenni egy ajtón, hogyan kell köszönni. Ezért aztán kedvesen azt mondtam Neki: „Drága Lőrinckém. Légy szíves menj ki, csukd be az ajtót, majd kopogj. Ha azt mondom, szabad, akkor gyere be, és köszönj: Csókolom Annamária néni. Így is tett. Nem esett Neki rosszul, nem sértődött meg, elfogadta, legközelebb már tudni fogja, később pedig természetessé válik számára.
Mikor kislány voltam, én is tanultam maradandót a fuvola Tanáromtól. Az egyik órán valami utasítást adott, nem emlékszem mi volt az. Ezt és ezt így és így csináld… A végén rávágtam: Jó! Erre azt mondta: „Nem illik azt mondani egy felnőttnek, hogy jó, azt kell mondani, hogy „Rendben, értem” vagy „Igen, megértettem.” Ez annyira bevésődött, hogy a mai napig eszembe jut az intelme, ha ilyen helyzetbe kerülök.
A minap benyitottam a tanári irodába. Bent volt egy pici tanítványom (vasággyal együtt 8 kiló) 2. osztályos, az anyukája az iskolában tanít, épp Őt várta az irodában. Bent volt a suli magyar tanára is. Amikor a kislány meglátott, felkiáltott: Szia! Kedves volt, és örült nekem, nem akart rosszat, nem volt neveletlen, a szó egyik értelmében. Nem állhattam meg, hogy ne igazítsam ki. Nem érdekel, hogy kolléga gyereke, nem érdekel, hogy ott a magyar Tanár. Mikor tanulja meg, ha nem akkor, amikor helyzet van? Egyetlen mondattal elmondtam Neki, hogy a felnőtteket nem szabad tegezni, és úgy kell köszönni, hogy csókolom. Másnap találkoztunk az iskola előtt, először kicsúszott a száján a szia, majd elharapta a végét és kijavította csókolomra. Amikor jött a furulya órára, már csókolomot köszönt, és megkérdezte, hogy a Regina is azt mondta nekem, hogy szia? Mondtam, hogy igen, de már Regina is tudja, hogy kell szépen köszönni.
Tudom, hogy tegeződni a könnyebb, a magázódás sokkal bonyolultabb, ott van mindjárt a fránya Ön és Maga. Azt is tudom, hogy a 21. században élünk. Nem vagyok prűd, szoktam nadrágot is felvenni… Vannak olyan kapcsolatok, ahol egyértelmű a tegeződés, pl. kollégák között. A pedagógus „világban” is mindenki tegez mindenkit, legalábbis egy idő után. A fiamnak két férfi tanára van. A matek tanár fiatalabb nálam, mégis 1 évig magáztam. A földrajz tanár idősebb, mint én, Őt most is magázom.
A hálózatépítők világában is divat a tegeződés, bár szerintem kifejezetten idétlennek hat, amikor az évi egy nagy tréningen összegyűlve, sziát kell köszönni a 20 évvel idősebb, tök idegen, soha nem látott férfiembernek.
Végül valami egészen aktuális: Leventének van egy haverja. Úgy alapvetően fogjuk a fejünket a srác láttán, de nem ez a lényeg. Amikor először járt nálunk, bejött, és a férjemnek és nekem is azt mondta: Helló. Néztünk is egymásra jó nagyot. Hosszú ideig nem mertünk szólni, mert nem akartuk Leventét leégetni, hogy milyen maradi szülők vagyunk, nem bírunk elviselni egy hellót. Aztán eszembe jutott, hogy gyerekkoromban volt egy barátnőm. Náluk nem kellett levenni a cipőt a szobába lépve, nálunk viszont igen. De valahányszor eljött hozzám játszani, bement a szobába cipővel. A szüleim, ahelyett, hogy szóltak volna neki, idegesen bevágták a másik szoba ajtaját, hogy a tudtomra adják, valami nem stimmel, és nekem kellene kiküszöbölnöm a problémát. Én persze soha nem mondtam a barátnőmnek, hogy vegye le a cipőjét, nem akartam megbántani, de mindig kellemetlenül éreztem magam, ha eljött hozzám.
Erre visszagondolva, a nyáron megkértem Levente haverját, hogy tartsuk be a „szabályokat” mert az mindenkinek kényelmesebb. 1 perccel ezelőtt lépett be hozzánk, és így köszönt: „Jónapot!” Haladás… a kívánok még várat magára.
Enyém az utolsó szó.
A nejem már az elején mondta, hogy elbeszélünk egymás mellett, mert nem ugyanaz a célunk az írással. Nekem ez nem jelent problémát, kb. ugyanebben a terjedelemben szerettem volna feltárni a kommunikáció alapelemét, a köszönést, s minden egyebet, ami hozzá tartozik.
S, hogy az ellentmondást fokozzam, a nejem nem akarta elárulni, de az a hol magázódó, hol tegeződő ismerőse én volnék, akit a szülei nem tanítottak illemre.
Ennek is megvan a maga oka, jobbára nálam idősebb emberekkel szemben fordul elő.
Akik felajánlották, hogy tegeződjünk, de akarva akaratlanul, beidegződés alapján magázom, majd mivel beszélgetés közben letegez, így visszategezem.
Napokban megismertem egy nálam fiatalabb hölgyet, a lakásán jártam számítástechnikai problémát megoldani. Ajtónyitás után: kézcsók, jónapot kívánok!
A hölgy is visszaköszönt, hogy jónapot…
Ecsetelte a megoldandó problémát, s elkezdett letegezni, hogy tudod az a helyzet…
Elég zavarossá vált utána az elköszönésünk, mert mondtam neki, hogy szia, aztán még azt is, hogy viszontlátásra, aztán válogassa ki magának.
Nos, akkor a legjobbakat, alászolgája, emelem kalapom, esetleg felemelem a rostélyom, vagy kívánjak szebb jövőt?
Ámen!
