Más anyukák a gyermekeik képét hurcolják a pénztárcájuk áttetsző rekeszében – én a sajátomat. Nem sok jó kép készült rólam eddigi életem során, talán mindössze kettő, abból az egyiket bebiggyesztettem a tárcámba. De nem azért, hogy magamban gyönyörködjek, egyszerűen csak megnyugtató, hogy egykor normálisan néztem ki.
Milyen a jó feleség?
Nagypapám 80. születésnapját nagy családi körben ünnepeltük: gyerekek, unokák, dédunokák. Papa beszédet mondott a vacsora előtt, ami így kezdődött:
„Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani drága feleségemnek, aki mindent megtett ezért a családért. Másodszor szeretnék köszönetet mondani a szüleimnek, akik felneveltek.”
Miután az ember házasságra lép, folyton azt vágja a párja fejéhez: „Apám ezt nem így csinálta... Bezzeg az én Anyám nem olyan, mint a tiéd...” De a nagyszüleim még a 60. házassági évfordulójukat is együtt ünnepelték. Náluk eljött az idő, amikor megfordultak a kötelékek, mert sokkal több időt éltek egymással, mint a szüleikkel. Nagyapám biztos el tudná mondani, milyen a jó feleség...
Most kellene poénos dolgokat írni, de ez nekem nem megy mindig csuklóból, így erőlködés helyett megvárnám, míg elkap a gépszíj.
Megjöttem, itt vagyok. 
Ha gépszíjnak megfelelek, akkor csapd bele az orrtörlőd, Amerika.
Ma voltunk bevásárolni, a nejem a pénztárnál kért 3 kisebb szatyrot, s eszembe jutott, hogy talán soha nem fogunk eljutni arra a pontra, hogy normális házaspárok legyünk, mert azok visznek kosarat, táskát, valami szokásosat, amibe vásárlás után bepakolnak. Mi még soha nem vittünk semmit, mindig a pénztárnál jut eszünkbe, hogy de jó lett volna hozni. Nahhh, mindegy, rálegyintünk, és legközelebb sem viszünk.
Aztán itt vannak a hétvégék, hosszú hétvégék, ünnepnapok. Más normális házaspárok gondosan, előrelátóan már csütörtökön bevásárolnak jó alaposan. Mi felelőtlen módon csak a homlokunkat ráncoljuk, hogy nézd már a sok futóbolondot, hogy tülekednek, egymást letapossák. S csak
2 nap múlva értjük meg, hogy miért, amikor ártatlan képpel állunk a bezárt boltok előtt.
Nahhh, ilyenkor szoktunk a homlokunkhoz csapni, aztán egymáséhoz, hogy mekkora marhák vagyunk, hát ezért lepték el a boltokat, mint a sáskák.
Mint vert sereg elkullogunk haza, kinyitjuk a hűtőszekrény ajtaját, s megállapítjuk, hogy milyen dobozban, üvegben mi nincs. Utána még azt is megesszük, amit nem szeretünk.
A papára visszatérve, aki sosem felejtette el felhívni a figyelmemet, hogy „Fiam! Isten és a bor soha el ne hagyjon!”. A házassági évfordulón a tenyere alá fordította az unokákat, végignézett az asztalnál ülő népes családon, s csak annyit mondott, hogy ez a boldogság.
A mamának szatyra is van, meg a kötényében madzag, meghatározhatatlan funkciójú apróságok, gomb, belehullott kukoricamag, pertli, meg rongy.
Ezzel csak arra akartam utalni, hogy egy jó házasságban élő, jó feleségnek, vannak betontalapzatra épített szokásai, olyanok, mint bevásárló kaska, amit a karjára ölt.
Bennem meg van egy folyamatos várakozás, hogy 14 év után mikor leszünk már igazi házasok, akiknek vannak szokásaik, azokhoz tartozékok. Körülöttünk egyelőre minden átmeneti, ideiglenes, még a ház is, mert folyamatosan változik, meg vannak nehezen megvalósítható terveink.
De egy kaska elkelne, az olyan középosztálybélis. Biztos otthon hagynánk. 
Az tuti. Arról nem beszélve, hogy nem tudnám hová tenni. Mi lenne, ha megpróbálkoznánk egy csíkos szatyorral? És azt hagynánk otthon, majd vennénk a pénztárnál három kis szatyrot, ami úgyis kell a szemetesbe.
Fogalmam sincs, milyen a jó feleség: szép??? Az biztos, hogy kerülöm az olyan közszerepléseket, amikor a hajam szénaboglya formájú, és uborka-zöld arcpakolással sem szoktam a tv elé ülni. Kedves? A mi családunkban – hát igen, messze vagyunk még a 60 évnyi házasságtól – alapvetően kedvesek voltunk egymással. Ha én mentem a konyhába, Anyám pedig jött, összemosolyogtunk, anélkül, hogy bármit mondtunk volna. Másfél perc múlva ugyanez. Itthon emiatt okos párom hülyének néz: „Mit vigyorogsz?” „Nem vigyorgok. Neked meg mi bajod?” Nincs semmi bajom, csak nem értem, mit vigyorogsz!” Ennyit a kedvességről. Azért nem adom fel. A gyerekeimnél még próbálkozhatok. Jól főz? Azt utálom a legjobban a tv-s főzőműsorokban, amikor 17 éves fruska odarittyenti a világ legjobb kajáját. Vajon miért van az, hogy az Anyukám főztje jobb, mint az enyém, és a Nagymamám főztje jobb, mint az Anyukámé? A sok éves-évtizedes tapasztalat lehet az oka. Egy-egy étel újbóli elkészítésénél az ember mindig emlékszik, hogy előzőleg mit rontott el, vagy mitől lett jobb. Végül – 20-30 év gyakorlás után – kikeveri a legjobbat, de addigra már unokái vannak. Azért már 15 éve gyakorlok, és talán nem olyan rossz, amit csinálok. De a mamáé akkor is finomabb, és sosem fogom utolérni. Okos? Ááá, csak egy dolgot tanultam, abban is csak amit muszáj volt, nem vagyok tájékozott a világ dolgaiban, nem ismerem a történelmet, földrajzból bármikor elvérzek, olvasni, számolni tudok. Nem érdekel a politika, nem érdekel más nemzetek kultúrája, sem az irodalom vagy a festészet, építészet, természettudományok. Már rég rájöttem, hogy rendkívül sekélyes ember vagyok. Párját tisztelő, szerető? Igen, szeretem és tisztelem a páromat, hiszen olyan okos . Továbbá engem szeret, ami nem piskóta, hiszen, mint korábban írtam, biztos voltam benne, hogy engem senki nem fog feleségül venni. Becsületes? Ha nagyon igyekszem, de az olyan képmutató. Minden embernek maga felé hajlik a keze. Max. a Bibliában leírtak alapján tudom képmutatás nélkül elképzelni a becsületességet.
Úgy tűnik, egyelőre nem indult be az a bizonyos gépszíj, úgyhogy tovább nem járatnám le saját magam. Elmosogatok, iszok még egy pohár bort, aztán mindjárt kiderül, milyen nagyszerű Teremtés is vagyok én valójában.
Megbeszéltük, hogy az ilyen a jó férj mintájára megírjuk a folytatást, majd annak a folytatását, hisz van két tűzről pattant külykünk is, jó gyerekek.
Arra gondoltam, hogy a nejem bemásolja, amit az első részben magamról írtam, hogy én milyen zsíratomkirály, rajűbercool vagyok. Majdnem bejött, rögtön azzal kezdte, hogy lerántotta magáról a leplet.
Nekem már nem is hagyott semmit, nagyon mélyen gyökeret verve nincs semmi, amit nem szeretek benne, mert hamar túllépek mindenen, ill. tartom magam ahhoz, amit a Biblia ír, és a papa is sűrűn hangoztatott: Ef 4,26
Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon.
Az tényleg van, hogy furán, értelmezhetetlenül rám vigyorog, még olyankor is, ha éppen epét ettem és olyan szar hangulatban vagyok, hogy enni sincs kedvem, kiszaladnék a világból, sajog a lelkem. Mondjuk okom nem sok rá, és rühellem is a hangulatembereket, akik rányomják a körülöttük lévő emberekre. Nahhh, nem tudom befejezni a mondatot, mert gellert kapott.
Azt akartam írni, hogy nem tudom hová tenni, amikor okafogyottan vigyorog, még jó hogy rákérdezek, hátha dugi piás.
Erről jut eszembe, voltunk Szandán a mamánál kukoricát törni, kérte, hogy töltsek ki a 20 literes demizsonból pálinkát egy kisebb üvegbe, mert reggelente rájár iválni. Így mondta, nyilván valami szokásjog, de jobban hisz benne, mint a gyógyszerekben.
Szóval van valami, ami már nálunk is rendszeres, középosztálybélis, esténként mi is iválunk. Pali bácsi-féle házi bor. Tegnap este kérdeztem a nejem, hogy töltsek egy pohárral? Benjamin a kisebbik rögtön rávágta, hogy utána jobban érzed magad.
Veszekedés.
Egy jó feleség tud veszekedni, ki tud állni az elgondolásaiért.
Egy időben, ha felkapta a vizet és nekiállt üvöltözni, azzal vágtam vissza, hogy neked nem férj kell, hanem feleség. Ha te akarod hordani a nadrágot, keress magadnak asszonyt, aki vigyázba vágja magát. Ha nagyon kiabált, akkor vettem a kalapom, hogy na én mentem. Erre elém állt, nem engedett ki az ajtón, meg nem üthetem, csak áll előttem, mint a cövek, nem mozdul. Ha én jobbra ő is, nem tér ki előlem.
Menetrendszerinti nahhh, apa ne csináld már, aztán kicsit sír, hogy ne haragudjál, bocsánatot kér…
Végül eljutottunk arra a szintre, hogy veszekedés helyett vázolom neki a lehetséges verziókat.
Te kiabálsz, én venném a kalapom, elállod az utam, kisírod magad, majd bocsánatot kérsz.
Van értelme belefogni, muszáj érzelmi kirohanásokat rendezni?
Inkább igyunk egy pohár bort.
Az öregek mindig mondták, hogy nincsen kanál zörgés nélkül.
Mennyire igaz, nincs házasság szenvedélyes, egymás haját lekiabálása nélkül.
5 perc vihar, aztán nyugalom. A felgyülemlett feszültségeket levezetni egymáson.
Biztos vannak más, nyugodtabb vérmérléksetű emberek…
Hagyjuk, le sem tudom írni, szóval más vérmétékletű…
Ez nevetséges, benne van a fejemben a szó, és nem tudom leírni.
Vérmérsékelt.
Ez sem jó.
Azt mondja a nejem, hogy a hőmérséklet szóból származik, így vérmérséklet, na végre.
Szerintem én meg ismerek egy idegen szót, az intenzitást, abból származik. Habitus, temperamentum, Kyrie eleison, a kirelejzumát, az ördög valagát.
Szóval másoknak (halvérűek) biztos furán hangzik, hogy az ember néha összeugat.
Nagy kirohanásokra nem emlékszem, talán egyszer, nagyon leittam magam, a nejem sem tudott megállítani. Elmentem a háztól, mondjuk nem messzire, kb. 1 kilométerre, kisétáltam a hegyre, beszűkült tudat, csak arra emlékszem, hogy folyamatosan vitatkoztam végig, s egyszer csak haza értem. Nem jó olyankor kaput nyitni, nem jó besétálni a bejárati ajtóig, mert érzed, hogy oroszlánként szeretnél debütálni, aki, ami mindent, s mindenkit széttép. Erre átölel a nejed, hogy apa ne haragudj.
Nahhh, fasza, nem olyan közegben nőttem fel, ahol sűrűn ölelgettek volna, egy-egy pofon hamarabb eldurrant, mint szép szó, vagy mosoly.
De nem jövök megint ezzel a tehenészettel, mert erre meg a nejem nem vevő.
Galaxisok, ha találkoznak, aztán lassan összecsiszolódnak.
Egymás vonzásában, kopnak, egyre elhasználtabbak, fényesebbek, olajozottabbak.
De egy kurva kaskára nem futotta még, amit úgy is otthon hagynánk, vagy csíkos szatyor.
A világegyetem végtelen, s mégsem találom a helyem.
Na ez nagyon filozófusra sikeredett, le kell oltanom magam valami frappánssal.
Inkább összeporszívózom a szúnyogokat a mennyezetről, s addig átadom a nejemnek a kéjboárdot.
Jaj, ez az egész életen át titkolt elégedetlenség. Akinek ez a baja, éljen egyedül. Abba nem szól bele senki, nem akarja megváltoztatni senki, nem erőltetik rá mások az egyéniségüket, tanult szokásaikat. Teljesen biztos vagyok benne, hogy minden házasságban élő ember skizofrén, és ez nem is múlik el addig, míg át nem lendülnek azon a ponton, amin a Nagyszüleimnek volt idejük átlendülni. Most leírom az én ideológiámat a házasság nehézségeinek okáról: az ember beleszületik egy családba, teljesen szűzen, illetve örökölt tulajdonságokkal. Ebben a családban él nagyon sok ideig, jó esetben legalább 20 évig. Ezidő alatt egyfolytában tanul, szívja magába az ő saját családjának életét, annak minden alkotóelemével: szokások, érzelemvilág, életvitel, erkölcsi szabályok, szemlélet, hitvilág, tudás, irányvonal, hobby, érdeklődés, ruházkodási, vásárlási, nyaralási szokások, családi ünnepek szokásai, és így tovább. Majd egyszer csak jön egy ember, akinek szintén vannak ilyenjei, de egészen mások, mint a miénk. Ez a két ember összeköltözik és meg vannak győződve róla, hogy őket az Isten is egymásnak teremtette. Ha-ha. Gyerünk gyerekek. Ha sikerül megúszni a válást, akkor a párocska valamelyik tagja igen toleráns volt, eltűrte, amit el lehetett, jól tudott navigálni, ráhatni, nem volt állandóan szubjektív véleménye, vagy hitt Istenben.
A jó feleség elrakja az ő rendetlen párja után a ruhákat a szék támlájáról: a mackóalsót, a bársonynadrágot, a szövetnadrágot, a mackóalsót, a munkáspulóvert, az utcai pulóvert, a bársonynadrágot, majd újra a bársonynadrágot, és hogy, hogy nem, megint ott van egy póló a szék háttámláján, azt is elrakja.
A jó feleség nem kérdez, hanem először vacsorát ad, majd megfésülködik, csendben végigüli, míg a férje jóllakik, addig a gyerekeknek ad festéket, ecsetet, hogy fessenek valami szépet Apának, és amikor elhangzik az első felszabadult sóhaj, megkérdezi: „Mi volt ma?”
A jó feleség folyton azt sugallja: „Édesem, te vagy a családfő! Döntsd el Te! Tudod Te a dolgod, nem kellek ehhez én!” – közben pedig ügyesen navigál, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Egyszer Apukám azt mondta: „Ha Anyád akar valamit, már egy fél évvel előtte elkezdi előkészíteni a dolgot. Csak akkor jövök rá, miről sustorgott egy fél évvel ezelőtt, amikor megcsináltam, amit akart.” Ha-ha, ilyen a jó feleség. De sajnos az én telefonom még mindig rózsaszín.
Valamit a szék támfájáról.
Apám asztalos, ezzel és itt le is zárhatnám a témát, gyártottam hozzá ideológiát, mert apám 42 éves munkálkodásának adózom azzal, hogy a szék háttámlájára akasztom a ruháimat. De ez nem igaz.
Egyszerűen praktikus, bár sűrűn dobom le a földre is.
Ha tudom, hogy a nejem délután 16h körül érkezik, s én 11h-kor még otthon sistergek, agyalok egy számítástechnikai problémán, hát komolyan mondom nem érdemes előbb betoppannia.
Valaki felhív a faluból, mindent hátra hagyok, számítógép bekapcsolva, megy a rádió, a földön a pulóverem, papucsokat lerúgom a lábamról. Visszafelé sisakot az előszoba közepére, beszaladok a konyhába, állva eszek a lábasból, sietve magamba tömöm, kinyitom a hűtőt, hátha van valami hús. A 3-féle felvágottat felnyitom, mindegyik tetejéről elcsenek kettőt, hátha nem veszi észre.
Persze mindig kiszúrja, ezért ő a konyhafőnök, holott konyhánk még nincsen.
Nem is rakunk félre konyhapénzt.
Miután széthagytam a mosatlant, a szobában a számítógép alkatrészeket, a teraszon a macskákat, út közben a gondolataimat, megpróbálom magam összegezni, összeszedni.
Ilyen egy fasza, jó házasság alapon, aznapra beszerzek egy kis küvecset.
Én dorbézolóbb fajta vagyok, magunk irányába engedékenyebb.
A nejem az, aki kőkeményen megmondja, hogy mit kell befizetni, jobbára csekkeket.
Amit ő keres, az 1 percig él, és még marad is néhány befizetetlen.
Aztán, amit én felhajtok egy hónap alatt, abból eszünk, iszunk, tankolunk, s élünk fényesen.
Nem panaszkodunk, tényleg nem.
Kertes házban lakunk, szép helyen, nincs haragosunk, mindenki kedvel bennünket, egészségesek vagyunk, Suzukink van (kifizetve), meg két égetni való külyök.
Erre mondaná a papa a kérges tenyerét széttárva, hogy fiam ez a boldogság.
A Biblia számtalan helyen kéri az embert, hogy elégedjen meg.
Én meg, mint a menő-manó.
Gyárágyíri gyíri…
Elkezd méltatlankodni, halandzsál, besértődik, provokál, érzelmileg zsarolja a rajzolót, aztán megkapja, amit akar.
De azt hiszed boldog?
Nagy büdös francokat.
Gyárágyíri gyíri…
Megy tovább, egyáltalán nem hálás, megint akadályba ütközik, s méltatlankodni kezd, felelősségre vonja a ceruzát, mutogat, dühösködik, majd felrobban, megint csak segít rajta a kéz.
De most sem hálás, félvállról veszi, ez neki járt, megy tovább a maga útján.
Gyárágyíri gyíri…
Újabb akadály, most aztán teljesen kikel magából, ezt hogy képzelte a rajzoló?
Szikrázik, hangosan kiáltozik, követelődzik.
Megkapja.
Se köszönet, elindul, de egyszer csak vége a filmnek.
The end.
Így van ez velünk is, ezért mondogatta a papa, hogy legyél megelégedett, mert ez maga a boldogság.
Prédikátor könyve 9. rész
6. Mert akárkinek, valaki minden élők közé csatlakozik, van reménysége; mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.
7. Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett.
8. Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett; és többé semmi részök nincs semmi dologban, a mely a nap alatt történik.
9. No azért egyed vígassággal a te kenyeredet, és igyad jó szívvel a te borodat; mert immár kedvesek Istennek a te cselekedetid!
Visszatérve a szék támfájához, jó dolog az. Jó dolognak ítélem, hogy a kedves, okos, szorgos feleségemnek van ki után elpakolni a holmit. Sok magányos nő sipákol, hogy nincs ember a háznál, nincs, aki karban tartsa őket, nem jön a gépszíj. Aztán, ha felderül egy, mindjárt panaszkodni kezdenek, hogy mennyi gond van vele. Sorolják a negatív tulajdonságaikat, hogy az a rohadék…
Az egyik dolog, amit sohasem tolerálok, s megvetem azt az embert, aki panaszkodik a házastársára, súsárolja, káromolja idegen emberek előtt.
Az ilyen nem érdemel maga mellé társat.
Azt még nem vettem észre, hogy minden úgy lesz anyukám, ahogy elgondoltad. Az se nem tűnt fel, hogy valamit fél évvel ezelőtt sugalmazott, majd egyszer csak megcsináltam.
Nekem úgy fest, hogy amit csináltam azt azért, mert meg akartam csinálni.
Hát pont ez a lényeg, hogy nem veszed észre, és úgy fest… ezért vagyok én jó feleség.
Ja, Nógrádban nincs kaska, csak kosár.
A felvágottakról csak annyit, hogy egy jó feleség előre vásárol, előző nap beszerzi a másnap reggelinek valót, jó esetben az ebédnek valót is. Na már most: és pont azért vagyok jó feleség, mert nem veszem meg a másnapi reggelit, ha mégis, akkor berakom a fagyasztóba, vagy számon tartom. Ugyanis nem volt még olyan előre vásárolt reggeli, ami megélte volna a másnap reggelt. Az én okos férjem egész biztosan felzabálja.
Küvecs… félelmetes a felelőtlenség, de nem részemről. Mert egy jó feleség azonnal a postára fut, ha pénz kerül a kezébe. Ez ügyben még vannak hiányosságok: nem tudok időben lecsapni a teljes összegre. Mire az én kezembe kerül, már csak a harmada van meg, a következő kísérő mondattal: „ Úgyis bejön a héten.”
Hétvégén, Gyuláról hazafelé még maradt annyi pénzünk, hogy a nyakára lépjünk két nagyobb számlának. Ám az én okos párom csak egyetlen kiflire vágyott, amit a Tesco-ban akart megvenni. Ha pedig már ott voltunk, venne a gyereknek egy 300 forintos fülhallgatót, amit utazás alatt használhat. Térült-fordult a műszaki osztályon, egyszer csak előáll egy Philips fülessel, és egy örömittas felkiáltással: „Egy Panasonic fülhallgató 3500 forint, ez meg csak 2500!” Hurrá!!! Nem volt visszaút. Oké, legyen. A gyerekek vehettek maguknak játékot, Leventének kafa pólót, kaját, amit csak lehetett, füstölt hal, pácolt pulykacomb, túró rudi hegyek, minek aprózzuk, ha már benne vagyunk. Hétfőn a pénz egyharmadát tudtuk csekkre fordítani. Szóval pénz terén még nem vagyok elég határozott.
A jó feleség mindig tudja, hol a férje csavarhúzója, útlevele, pendrive-ja, zsebkendője, slusszkulcsa, papucsa…ugyanis ő rakta el. De mindig hízik a májam, amikor kérdezi: „Anya, nem tudod, hol van ez meg ez?” Én válaszolok: „A sarokpolcon nézted már?” Tényleg ott van!
Ma vettünk dezodort. Legalább 8 félét kipróbáltam, mindkét kézfejemet, tenyeremet, csuklómat és karomat telefújtam, végül azt vettük, amit a férjecském választott. Magának kinézett egy 200 forintosat, olyan büdös volt, mint az a régi hajlakk, aminek nem emlékszem a nevére, de ilyen drapp flakonban volt. Milyen márkák voltak a 80-as években? A flakon előttem van, de neve nem ugrik be. Megvan, megtaláltam a google-ban, CAMEA hajlakk, kurva büdös volt. Én pedig hősiesen visszatettem a polcra a büdös dezodort, és levettem egy DENIM spray-t. Egyszer élünk, a rohadt életbe.
Már nem azért, de amit mi vásárlás terén megengedünk magunknak az közröhej. A bánki lelkész mesélte, hogy van egy német család, akik minden nap ebéd után megesznek egy hatalmas tortát.
Ehhez képest én bemegyek a henteshez, megveszem a kiló virslit, ha vastagabb vagyok, akkor két kiló, farhát amennyit csak lehet, mert én is szeretem, macskáknak is megfelel, fene a sündörgőjüket.
Esetleg nejemnek lágykolbász, magamnak mangalica szalonna. Húst azt kapunk a szülőktől, vagy Csikóstól, akinek mangalica telepe van. Családban megterem a zöldség, krumpli, arra sincs gond.
Ezen felül már csak mérhetetlen mennyiségű kenyér, tej kell meg a (Paloma?) kávé. Régen Karavánt vettünk, de azt mondta a nejem a Paloma olcsóbb. Mindjárt eszembe jutott a Ponyvaregény c. film.
• Jules Wiennfield: Mmm! A mindenségit, Jimmie! Itt piszok jó kávét adnak, annyi szent!. Pedig Vincent meg én beértük volna valami olcsó neszkáféval is. Igaz? Tulajdonképpen kár is belénk az ilyen finom kávé. Milyen márka?
• Jimmie Dimmick: Ne strapáld magad!
• Jules Wiennfield: Mi van?
• Jimmie Dimmick: Ne strapáld magad azzal, hogy dícséred a kávémat, jó! Pontosan tudom, milyen jó, mert én veszem. Ha Bonnie vásárol, ő szart vesz. Én azért veszem a drágát, mert adok az élvezetre. De most nem ez a legfő gondom. Nem az, hogy milyen a kávé a konyhámban, hanem a halott nigger, a garázsomban.
• Jimmie Dimmick: És kérdezek valamit! Amikor behajtottatok, láttatok olyan táblát a háznál, hogy "Niggerhulla-tároló"?
• Jules Winnfield: Jimmie, tudhatod, hogy...
• Jimmie Dimmick: Láttál olyan táblát a házamnál, amire az volt írva, hogy "Niggerhulla-tároló"!?
• Jules Winnfield: Nem. Nem láttam.
• Jimmie Dimmick: És tudod miért nem láttál?
• Jules Winnfield: Miért?
• Jimmie Dimmick: Mert nincs ilyen tábla, mert én nem tárolok nigger hullákat, baszd meg! Azért nem!
Bocs a kitérőért, régen kedvenc filmünk volt, rongyosra néztük a vhs szalagot, az akkor 2-3 éves fiam meg imádta a táncolós jelenetet, ahogy twistelnek, néha magára hagytuk a szobában, majd lélekszakadva rohantunk be, hogy visszatekerjük, ne lássa mikor belövi magát a csaj.
Philips fülhallgató? Hónapok óta készülök venni egy nagyobb fejhallgatót, szívem szerint 10küvecs feletti AKG, vagy Sennheiser fülesbe ruháznék be, de előbb zoknit kéne vennem, van vagy 3-4 pár, ami vékony, abból is az egyik lyukas, a többi vastag, téli. Vagy alsógatya, nahhh, azok aztán rendesen le vannak strapálva.De előbb már akkor a gyerekeknek kéne venni ruhát és cipőt, utána magamnak. De a nejemnek is szánalmas a ruhatára, szóval mindenképpen utolsó helyre szorulok. Hát a Sennheiser fülesnek mennyi esélye van? Ennek a 2500 Ft-os Philips-nek sem volt sok, de ha akkor nem veszem meg, akkor soha sem. Mikor családilag utazunk a kisebbik fiam is szeretne zenét hallgatni, muzikális alkat, de mindig kicsúszik a füléből a bedugós (ami AKG), na abból egyszer vettem két párat, mikor még faszán kerestem. Egyet magamnak, s egyet magamnak, de közben a nagyobbik fiam lenyúlta.
De nem kell bennünket sajnálni, mi igazán jól élünk, minden nap szoktunk jókat nevetni, de inkább vihogni.
Az előbb is ültünk a nejemmel a fürdőkádban, bepárásodott minden a gőztől, kiszálltam rádiót lehalkítani, vagy felhangosítani. Útban a kád felé péniszt rajzoltam a tükörre. A nejem nem engedett vissza a kádba addig, amíg le nem törlöm. Letöröltem, visszaültem, s megkérdeztem, hogy ugye nem gondoltad, hogy szívecskét fogok rajzolni?
De, mondta teljesen természetesen, mikor láttam, hogy odanyúlsz, azt hittem szívecskét fogsz rajzolni…
Erről ennyit, rühellem az álszent romantikus alakokat, akik adják a sármos, olasz nagymenőt, hevesen udvarolnak, s miután megkapták, amit akartak lelépnek.
Nahhh, azok képesek lehazudni a csillagokat az égről.
De most nem rólam van szó, a tehenészetre meg már nem hivatkozhatok, hogy milyen környezetből sarjadtam ki, s hogy ott nem volt szokás a lamour.
Tényleg nem vagyok egy romantikus typ. Nejem sokszor vágyik rá, hogy átöleljem, néha szóvá is teszi, vagy utcán, ha sétálunk, megfogja a kezem, Pár másodperc múlva aztán ő is érzi, hogy ez tényleg nem illik hozzánk.
Néha szeretne hozzám bújni, csak úgy, elalvás előtt.
15 (14?) év alatt talán, ha 5 alkalommal volt rá példa.
Hja, egy érdekes dolog a mosogatás. Rühellem, másfél évig voltam katona, amíg kopasz voltam (6hó) végig a konyhán mosogattam, elcseszett, zsíros műanyag lábasok, forró teák és fagyott párizsik, az embernek a foga kihullik tőle.
De azért szoktam én is mosogatni. Eszembe jut, hogy jön haza a nejem, mindent felzabáltunk, tele a mosogató. Nyilván fáradt lesz, s nem szeretné azzal tölteni az estéjét, hogy nyakig a forró vízben csörömpöl. Nem szereti, ha én mosogatok, mert nem használok mosószert, leszarom a zsíroldó hatást. Forró vízzel és ecettel mosogatok, rühellem a mosószereket.
Ezt minden alkalommal szóvá teszi mosogatás után, hogy apa használd a mosogatószert, ott van a mosogató alatt. Én minden alaklommal elmondom, hogy jó, rendben. Már, amikor kimondom, sem hiszek benne, mert soha nem fogok használni, ha ecet nincs, akkor sima forró víz is megteszi.
Ezek ilyen időskori zsémbek, rigolyák, amiből egyre több lesz.
Vam még ilyen, a 3310-es Nokiám, mindig van belőle tartalék, szerintem csak egy telefon készült, amióta gyártanak, nem szeretnék másféle telefont, a nejemnek is az van, de ő meg azt rühelli.
Ráadásul rózsaszín, átlátszó, látszódik az elktronika. Nemrég a nagyobbik fiam ment Balassagyarmatra zeneiskolába, a nejem odaadta neki a telefonját, majd egyszer csak felhívta. Levente meg elvörösödve dugdosta mindenhova, hogy a lányok ne lássák, azok meg körberöhögték, kicikizték.
Ez is egy fajta rigolya, hogy a nagyobbik fiam lassan 14 éves lesz, de még nem adtunk a kezébe mobil telefont. Minek, hogy állandóan azt buzizza, mint a többi hülye gyerek? Lógnak fürtökben az iskola ajtajában, idétlenül vihognak, bazdmegoznak, az internetről letöltött képeket mutogatják egymásnak. Észre sem veszik, hogy egy felnőtt ember érkezik, az egy dolog, hogy nem köszönnek, de félre sem húzódnak, hogy be tudj menni, úgy kell rájuk szólni, nahhh akkor meg fel vannak háborodva. Szóval elmehetnek a búsba, az én fiam nem lesz ilyen neveletlen hülye gyerek.
Ő meg tud szólalni felnőtt társaságában, tud előre köszönni, tud illedelmes lenni, s a felnőtt emberek mindig elmondják nekünk, hogy a Levente milyen jól nevelt.
Egy telefon azért lehet, hogy befigyel, nemsokára szülinapja lesz.
Anyám nemrég megsajnálta, odaadta neki a régi telefonját. Igen ám, de T-Mobilos és rózsaszín , nekünk meg csak Pannonos kártyáink vannak. Levente nekiállt átfesteni a telefont fekete alkoholos filctollal. Áhhh, rémes lett, még nem tudja, de már kinéztem neki egyet, ha a fene fenét eszik, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is meg fogja kapni. Ráadásul most ment tönkre az MP3 lejátszója, még működik, de a kijelzője megadta magát. Ezek a kínai liszenszek egy évet, ha bírnak, már pedig egy éve kapta.
Díjazom a mosogatással kapcsolatos igyekezetet, bár az ecetet nem értem. Egyrészt, most megint nincs itthon ecet. Pedig ez is úgy lett, hogy egyszer nyáron Anyám uborkasalátát szeretett volna csinálni nálunk, de nem volt ecet, mert elmosogatódott. Erre hozott egy fél üveggel. Na most már az sincs. Másrészt nem oldja a zsírt, az edények csúsznak, a mosogató belső falán pedig csinos zsírcsík rajzolódik, amit mindig nekem kell lemosnom.
Ma nagymamámnál voltunk szüretelni. A szőlő sajnos már nem a Papa pincéjébe ment, jelenleg rétsági hordókban leledzik, mert Mama eladta. Szomorú volt, mert az egyik unokája megbántotta. Az említett leányzónak nem olvasott be emiatt, de a Fiának, a lány apjának a nyakába zúdította a bánatát. Milyen rohadt dolog: felnevelte a gyerekeit, szereti, ajnározza az unokáit, és 82 évesen mégis azért kell sírnia, mert egy fruska nem tudta magában tartani a véleményét. Nagymamámnak én vagyok az első unokája. Még mindig úgy hív, hogy Kiscsillagom. Amikor még Papa élt, és távozásunkkor a kapuban integettek nekünk, az autó visszapillantójába nézve mindig összeszorult a szívem, mert arra gondoltam: „Meddig integethetnek még így együtt?” Most Mama már csak egyedül integet, és furcsa mód a korábbi szorongásom elmúlt. Belenézek a tükörbe, intek még egyet, és konstatálom, hogy amitől féltem, megtörtént, kész, vége, Mama egyedül van. Papa két éve halt meg. Mama ma azt mondta, hogy gyakran hátra megy a kertbe a diófa alá, és ott sírdogál. Mama jó feleség volt és nagyon jó Nagymama. Fiatalon gyakran ideges volt – ezt Anyukám mesélte – mert Papa 15 évig távol dolgozott tőlük, bányász volt, és csak hétvégén ment haza. Érdekes, hogy Anyukámnak ilyen emlékei vannak Róla, mint anyáról, de az biztos, hogy Nagymamának a legjobb. Mióta Papa nincs, gyakran beszélünk arról, hogy tovább kellene vinni azt, ahogyan Ő élt a családért. Valahogyan meg kellene tanulni azt a lelkületet, ami Neki volt. Amíg Mama él, van egy nagyon fontos dolgom: meg kell tanulnom Tőle a túrós lepényt. A receptben, ami sosem volt leírva nincsenek dekák és grammok, csak „két összemarék” meg „irányzom szerint”, szóval egyszer nem lesz elég ott lenni.
Milyen a jó feleség? A jó feleségnek több évtizedig gyakorolnia kell a feleségeskedést, hogy aztán a férje így kezdhesse a köszöntő beszédet: „Mindenekelőtt köszönöm drága feleségemnek…”
Én még akartam írni az ékszereinkről, hogy eleve a jó feleségem vette, szerezte be az esküvőnkre, s véletlenül, egy tapétázás során a kukában landolt. Meg ilyen esti családi életről, hogy gyerekek a szobájukban mesét néznek, ajtó becsukva. Apa a számítógép előtt, s fülessel hallgat zenét, ír, fórumozik, drivereket tölt, de a füles csak azért, hogy ne hallja a szignált: új élet vár, felejts el mindent, mindent, ami fáj…, boldog élet rád, bláblábláblá bláááááááá
Szóval úgy döntöttem, hogy nem írom tovább, engedek a nejem akaratának, ez róla szól.
Közben megittam a neki kitöltött bort, végszóra még behívom.
Kézcsókom, nemsokára jön a folytatás, az: „ilyenek a jó gyerekek”….
Az iménti bejegyzéssel valóban be akartam fejezni az írást, de a jó feleség enged a férje kérésének, és ha Ő úgy óhajtja, ír még:
Tegnap esküvőn voltunk. Az anyakönyvvezető egy igen fiatal ember volt, de annál nagyszerűbb szertartást vezetett le: a házasságról szóló beszédét egész biztos nem saját tapasztalataiból ollózta össze, mégis minden igaz volt, amit mondott. Hirtelen nem tudnék említeni konkrétumot, de figyeltem arra, amit mondott, és valóban úgy mennek a dolgok, ahogy okította az ifjú párt. Viszont egyszer csak egy furcsa momentumra figyeltem fel: amikor a beszédében a szerelem erejéről, hosszan tartó mivoltáról beszélt, az örömapa egyszer csak csóválni kezdte a fejét, a szemében méltatlankodó pillantások villantak fel, az aurájában kérdőjelek táncoltak, amik az anyakönyvvezető szavait igyekeztek megvétózni. Az örömapa mellett ült az örömanya, akinek a másik oldalán ült a mostoha apa…
Vajon az örömanya nem volt jó feleség?
Anya! Nem tudod véletlenül hová tettem az eszemet?
A sarokpolcon nézted már?
